Kandiban az ösztön megfakult. Illetve

elhatározták (odafent?), hogy szublimálja

mit tudni mivé. Mondjuk a kálváriás

naplemente előtti fényviszonyok fölötti

öröm kerül az önfenntartás helyére. Ugyanezek

fölötti bánat marad a fajfenntartás

helyén. Egy hét múlva cseréli. Hogy enni

és szaporodni egyszerre legyen bús

és víg – érzelempárlat. Írogatni

kezdett, ne kérdezd, mit. Elég,

hogy megél belőle addig, amíg a fejében

végképp minden összezavarodik. Aztán

viaszkrisztust cipelhet a hátán, szobrász

barátja önti, még a szögek is bekanócozva –

leteszi a kertjében. Embermagasságú.

Felülről égeti, csöpög a Krisztus. Mire földig

ég, az egy kis idő. Addig életben

lehet maradni.

Negyvenkettedik védőbeszéd

Kandi lelkesedése farokcsóválás kutya

és farok nélkül. Örül, aki látja. Szemüvegén

a lencse (vagy a pára?) megvastagodik az

együttérzéstől – egyik sem sajátja. Kandi

mindennel együttérez, csak külön nem. Különben

egyedül is érez olykor valamit. Jobb nem leírni.

Ahány gesztust tett már, a magánya

kibérelte őt egy életidényre. A következőre

ő bérelheti ki. Halál és születés között

is marad valami ideje, hogy megfontolja

mit miért nem tesz. Most ebből a fontolásból

csak a lelkesedés marad. Pezseg körülötte a

levegő, buborékos az idegrendszere. Nézz

rá, ha visszaint vagy visszahunyorog, az

nem ő, csak a szeme.

Kandi nem számít. Ráspolyával reszelgeti

a maradék időt. Éjszaka, mint a megkötözött

szél, ledől, nappal, mint a kioldott szél,

felkerekedne, de leteríti, hogy nem telhet

egy napja se kerekre. Csak múlik,

oly sok minden múlik rajta. De mi

múlhat azon, ami nincs?  Azt álmodta

egyre, hogy a barátja elnyílt szájjal kéri,

hogy induljon valamerre. Aztán az állkapcsa

úgy volt szilánkosra verve, hogy az elnyílt

száj húsalagútja valami vegytani sötétbe

hívta. Ő nem megy, miért menne? Kandi

nem számít. Alhat egymagában. De azóta

is, mint a megkötözött szél, nagyokat

rúg a lába.

Harmincegyedik védőbeszéd

Fél, Kandi, fél, hogy földig hajtja

a nyakát. Ahogy húsklopfoló alatt a hús,

csirke gégéje a kés alatt, csupasz nyak-

szirtje, olyan ez a nyak. Alig van pihe

rajta, életsúly se sok. Inkább álom-inak

huzalozzák feszesre. Aki elfelejt

álmodni éjjel, rosszabb, mintha nem

élne. A párnán a nyak, hason fekve,

ki van téve plafonnak, égnek, sötétnek,

mikor mi borítja rá a fejre a

következő nap ígéretét. Fél, Kandi,

fél, hogy földig hajtja a nyakát,

és a föld ízével, nem kóstolta még,

azonnal betelne.

Harmincharmadik védőbeszéd

Ilyenkor, kiadós ebéd után, amikor

a jótékony emésztés a megváltás fényét

hazudja, illetve el lehet hinni, hogy

a megváltás ilyen, Kandi hallgat.

Kavarognak belében a szelek. Azt hiszi,

világot teremt odabenn nemere és főn –

milyen ízléstelen az emésztés, mennyi

világ teremtődik ízlés híján, Istenem.

Van-e ízlése neki, mármint Istennek, Kandi

nem tudta volna megmondani. Az arányokat

minden esetre inkább Kandi szokta

elrontani, nem Isten. Most is él, pedig

akár rohadhatna is a földben. Aránytalanul

sok benne az élet, ahhoz képest, hogy el

se kezdte. Lehet itt még valamit

elrontani? Kandi hallgat. Mint a sír,

a gyomra eltakar sarat, csontot,

szerelmet – emészthetetlen bánatok nem

kínozzák Kandi lelkét. Istennel is

kiegyezik, ha nincs.

Galamblelkű Kandi – elburukkolt benne

a jószándék, koszos lichthoflakó lelke

tollászkodott, guanokupac fölött, szürke

tollcsomók hulltak körbe testmeleg rejtekén.

Fejmozgása is és pöttyszeme gerleforma,

szórtak neki magot, kenyeret. Kloákája feszült

a sok fosástól, olyan jólelkűek mind a

városi emberek. Olykor megrebbent, mint

aki ételt túl közel hullni lát. Szeretett

mindenkit, légpuskást, parki nénit,

az álmait vattába zárta a világító udvar

folyondár-árnya, neki sötét-világos egyformán

barátja, észre se vette, ahogy Jézus már

javában seprűzi ki a templom teréből.

Imádta a kufárt. Álmában új Noét

szolgált, nem vitt neki ágat, inkább

özönvízbe hívta, burukkolással csábítgatta,

mintha nem szárazföld volna, amit talált.

Tizenhatodik védőbeszéd

Ha lenne feleségem, válással fenyegetne. Én

nem iszom. Haladékot kaptam. Van mire

nem innom. Illetve innom nincs mire. A költők

isznak. De rossz tételmondat ez. Weöres,

Pilinszky, Petri. Mondj valakit, aki költő és nem

iszik. És férfi. És nem Petőfi. Az ivással

nő meg a lélek felülete. Írás és ivás, alig

két betű különbség, én ebben a különbségben

maradok. Van másfél betű reményem. De a feleségem

válással fenyegetne. Kibírhatatlan a részeg

nézés, amihez inni sem kell: a felmentett

jelenlét tükre. Az a foncsorhomály, amiben

eltünsz önmagad elől. Kihajolni a

szélből, írta Tandori, ami a szembenézéssel

rokon, de kiterjesztve. A részegség sosem

euklídeszi. Részeg vagy, kisfiam, feküdj szépen

le, ne rontsd az estét. Ne árassz dögszagot

ott, ahol nincs.

Kandi rögtön rosszul lett attól, hogy

„ez most komoly”. Nem mintha komolytalan

lett volna. Inkább komolyságát elnapolta:

feltételes módban sütkérezett. A barátját

elmegyógyintézetbe zárták. Alattomos nap

ez is: nem süt, de leég tőle a bőr, lehámilk néhány

rétegnyi emlék, a gyerekkor ápolhatatlan

szarurétege. Minden megfontolástól a dolgok

zárt osztályba kerülnek. Ez tömény filozófia.

Csakhogy egy barát, az megfontolhatatlan.

És mégis zárt osztályba került. Kandi

konfabulációi kevésbé önveszélyesek. Kínálkozott,

hogy áldozzon dolgokat a közös zárt térbe,

afféle visszamenőleg füstbe ment terveket. De

milyen hamis lenne ez az áldozati gesztus,

hiszen a nagyapja is, óráját Kandi hordja, mielőtt

ásott sírba lőtték, kis híján füstbe ment.

Tizenharmadik védőbeszéd

Az olivabogyótól Kandi ínye már-már

felhasadt. Gurmankodhatott, ahogy akart,

hiába, szájberendezése nem mediterrán örömökre

termett – mindig elhalasztotta, amit élvezett.

Csókolni is úgy tudott a Kandi, mintha a

halálnak volna lyuksógora, akit birtokba

vett, annak rögtön feketedett a lelke, karja.

Kihervadt belőle az idő, mint a sós

vízből a rózsa. Sokszor mondta, a nő

csak egy sziget. De életében nem kötött ki,

hajótörött meg úgy se volt, mint aki deszkákat

talál, hogy partot érjen. Nagy hajós a Kandi,

parttól part helyett víztől vízig ért benne

az út: álltóhelyét óceánnal kerítették körbe.

A nagy vízben fulladozással tengette az időt.

Amíg csak tudott, vett egy újabb meg egy még

újabb

levegőt.

Ki látta azt, aki egy fiút sem

nemzett? Kandinak kemény a kenyere,

szinte égetett tégla. Többször elhitte,

hogy imádkozik, pedig csak sós

szélt fújt az Istenre, hátha az óceán,

mint a vízpernye arcába vág annak, aki

nem adhat úgy, hogy alszik. „Te a fiadat

adtad, már akármiért, Ábrahámnak

cserébe. Az áldozati tűzhöz mindig

kell a rőzse. Mit tegyek magamból

a világ tüzére?” Vízpernye a szó, süket

aki hallja, addig tetteti, nem hall

semmit. Örülhet a Kandi,

elhiszi, hogy áldozat. Tettek nélkül

fogalma sincs arról, hogy a tettes mit

fizet. Azzal, hogy él. Azzal, hogy a tett

után is meg kell halni.

Harmincnegyedik védőbeszéd

(sumér tábla)

Elrejtőzni az alvilág nádasában, erre

Kandi nem gondolhatott, hiszen a süppedős

föld a lába alatt evilági volt, mint vizes

tenyeréből visszatükröződő arca. Kezét

gazella kezévé nem változtatta semmi,

kiáltása nem lett kendő a tájon, nem

borította be a látóhatárt. Arcát

kezével, mintha fésűvel, véresre szánthatta,

nem lett termékeny barázda, nem vált

földdé arcán a ránc. Ahogy öregedett,

kiszikkadt magja, a búza, szakállát vágta

gabona helyett. Elrejtőzni az alvilág

nádasában, pedig émelygett az iszapos

láp szagától, bugyborékolt lába alatt

a sár. Közel s távol nem talált

ekét, amely kezét, ha lehanyatlik,

visszafordítaná.

Eljutok hozzád a vízen, ha nem

üzen mást egy fáradt reveláció. Tartozom

hinni a csodákban. Merthogy nincsenek,

hát hiszem. Ez most komolyabb, mint

amit a nyelv engedne látni. Mikor

a hullámok a talpam alatt, afféle járó

csúszda, iránytalan vezetnek. Istenem,

miféle kifacsart igyekezet – elérni,

mikor már ott vagy, elindulni, mikor

a megérkezés mindig korábbi, mint feléd

a tett. Képzeld hadüzenetnek, hogy indulok:

előbb azt hittem, olyan lesz, mint a jég,

recseg-ropog a víztábla, de rianástalan

tartok a sík felszínen, a felhők járása

ilyen, égen hasítanak át, a felvilágba.

Eljutok hozzád a vízen, alvilágomat

kötném hozzád, hiába.

A Rádió Irodalmi Újság rovatában is Jánossy Lajos beszéltIrodalmi Újság

Álom heréltje, Kandi, örökkévalóságig

forgolódik, álltóhelyében forogja ki

helyét, nem égitest, hogy keringjen, idejét

nem méri semmi Nap. A múltkor is kiállt

az erkélyre, afféle muskátlis fiókszirt

kövezetén akart, na jó, egy kis távlatot,

hogy emésztését jótékonyan kísérje

a távolságból magába szívott, mit szívott,

belegelt derű. És mi lett a vége? Eleje

sem volt, a napfény gondoktól vagy képzelt

gondoktól kormozott arcára pötyent és

a délutáni fény-árnyék csíkja ott az arcán

jóízűen unatkozott. Nincs ebben az arcban

semmi, mondom. Pedig Kandi szorongott –

vagy szorongásnak hitte a sütkérezést.  De

hogy ugorjon? Ugyan hová? A flaszter

csak azt hívja, aki átfúrja gyöngeségét,

mert a világban mást nem talált. Kandi meg

mindenben mindig talált kifogást.

Huszonnegyedik védőbeszéd

Szereptévesztésben vagy, öreg, azt hiszed,

koporsóban fogsz elrohadni. A bedeszkázott

ladik eresztékeit látod, amin a férgek úgy

törnek át, ahogy púposodik a forrásban

levő puding. Pedig az se semmi – a szemüregben

sokkal később moccan szét a golyó, mikor

a bőr már cseppfolyós, és van idő összefolyni.

A hamvasztókemencében egyszerűbb – mondjuk

kezedbe adnak mindent, amit az életben

eldobtál magadtól, gyűlölt fényképeket,

terhelő kartotékot, elvált feleséged

bugyiját, használt fogselymet, stb.

Azokat szorítod magadhoz, amikor a hő

hatására felülsz, és kettébe hajtja testetedet

a tűz. Nem választhatod meg, öreg,

mivel égsz össze. Hogy mivel vegyülsz.