KELETI OLTÁR

A szomjúság nem belülről fakad,

az emlékezés légnyomás-esése

éleszti, hajnalra a hőingás

rásegít, az életszomj a végleg

elporladóban a legnagyobb. Ennyi

finom homok. Mit lehet

még így szórni? A szemhéj és a

szemgolyó közé mindig jut

egy, kristályhorzsolás a

gömbfelületen, hogy könyezni kell, ha

látsz. Végignézni egy sivatagot. Út itt

nem valahová, csak valahonnan vezet,

ha ideadod kezed, én is kiszabadítóan

vezetlek, hogy zárt testedet a séta

ornamense feloldja. Te tudtad, hogy

a halottak nem valamivé porladnak, csak

valahogy? Hermész is sírna itt. A

tevék nem emberek.

***

Kelet felé kellett fordítani a díszes

oldalát. A téglalap a padlón is lebeg.

A selyem szétzizzen minden felületen. Szilárd,

mégis folyékony a szőnyegünk. Nem repül,

csak elmozdul, ha mintáját a szem

befogja. Növényi indák, patkóívek, ezek

mentén beszéltünk, vagy beszélt bennünk

berkenye, áfonya, illattalan növényi voluták

iránya. Nincs olyan tenyérrajz, jósvonal, mely

inkább a jövőről szólna. Milyen test feloldódó

körvonala hív, hogy minden időmintát

átoltsak belé, milyen szőnyegre nem

ülök sose, hogy két összefércelt szemöldök

végre már peremdísz lehetne a lézengő

lebegés felett? Lebegj, láthatatlan

szőnyeg. Én semmiért

nem felelek.

***

Négy gyertyát sózott rám Damaszkusz

bazárjában a világító arab. Szőnyegfüggönyös

terek, amikben a ruhák fürtje és az

embermocsok is növényi jellegű. Négy szíriai

fontot kért, néhány piasztert lealkudni fáradt

voltam. Megsértődött, hogy nem akarom

olcsóbban. Mindig gyertyaként villan fel

az arabok arcán a mosoly. Szívélyes, nagylángú,

azzal biztat, hogy elrohadni is csuda

nagy kaland lesz. Pedig a gyertya virraszt

is, sérelmek, önáltató álmok felett. Ez a

halottgyászoló kedvesség elbódított, ötven

piasztert lealkudtam mégis. Megnevezhetetlen

zöldségek torlaszolták el előlem az utat.

Ott álltam Damaszkusz terén négy

hosszú gyertyával, semmi más nem

fért a kezembe.

(2010. május 8. Népszabadság)