VASÚTI OLTÁR

Többször végigjártam egy száguldó

vonat összes kocsiját. A cigarettabűz

beitta magát a műbőr pórusaiba.

A köpésen másodszor már nem csúsztam

el. Szotyolahéjak a hamutartó mellett

kiszórva. A külső ablakon a kosz

fekete csipkéi, mindenütt koromszigetek.

Helyet nem kerestem. Tudtam, hogy ez egy

vonat. Nekem vonaton nincs helyem.

***

A hurokvágányon, mint eltűnő

bányából fölérkező csille, áll

egy kocsi. A vasbak hidegen

fogja útját. Megnyugodhat.

Nincs az elágazásig visszafelé

út, leparkolt itt. De a szemafor

mindig pirosat jelez az áthaladóknak.

***

Minden éjjel azt álmodom, hogy

vonat vagyok. Nincs olyan este,

hogy ne a zakatolás merítene

el. Úgy harapok a párnámba, hogy

érzem a talpfák illatát meg a

sínt, amin nyújtózkodni kell. Feltört

lándzsafű az orrlyukamba szúr,

nő bennem a tempó, minden éjjel

egyre hajszoltabb az út. A mozdony

acélján dől a víz, akkora munka

a sötétségtől a fényig

feküdnöm magam. Sosincs állomás,

csak ahogy a folyó érzi, mi a víz,

a vonatsodrásnak ára van.

(Műhely, 2010. május, tematikus szám)