ÚTSZÉLI OLTÁR


A sárga salétromfoltos vakolat

előterében öblösödött ki az erkély,

mintha megzavarná a fal

mintázatát, nem lehetett látni

tőle. Ezen az erkélyen ültem, tépett,

öreg kézfej májfoltjaival pettyezett

muskátlilevelek, morzsolt-száraz piros

szirmok között, állott ágyillat csapott fel

a cserépből. Sámlin ültem, mintha

szarnék, hasam lefelé húzott, a szétnyíló,

pattogó cserépkövezet résében hangyák

vonala, rosszul varrt, mozgó öltések egy

műtéti seb bőrfelületén. Iszonyúan  nem

érdekelt az utca, a forgalom, a park,

csak a Nap lebukó fényében volt

annyi izgalom, hogy adott a hasam

gravitációjának némi háttérsugárzást.

Elképzeltem, hogy gyógyítanak, mintha

rákos volnék, és kéne a besugárzás. Mitől függ,

hogy mennyi ideig megy le a nap? Hatásos-e

a nyári lassú vánszorgás,  ahogy lecsúszik az

égről, mint egy falat, amit megállít a

daganat, vagy több esélyem volna drasztikus

naplementékkel, érces-téli fényben, ahogy

felkarcolják a hasfalat? Megláttam homlokod

az utca túloldalán. Szórt oldalfényben

olyan volt, mint mikor túlfújnak

egy lufit. De még nem pukkan. Ha

feljössz, elleszünk hajnalig – mit

érdekel, hogy a Nappal együtt én is lebuktam?


***


Aztán reggel az első mozdulattal rögtön

két fogmosópoharat leverek a vécé fölötti

fürdőszobapolcról. Ahogy hugyozok,

a porcelán visszavakít, a két kefe

a vécében, mint egy sárga pocsolyán

átvezető, megtört palló. Kiveszem

a fogkeféket, a mosdónál forró vizet

eresztek rájuk, szőrükkel összeérnek,

két agresszív ágyék, ahonnan

hiányoznak a szervek. A tükörből

sárgásfehér arcbőröm megnyugtat, van kire

nézni.  Hiába mosom sokáig őket, végül

kidobom. Ma nem lehet fogat mosni.


***



A salakos úton a parkban taposásom

csak egyre több csikorgó időt vesz tőlem

el. Elhatároztam, hogy nem veszlek téged

se magamhoz. Nem kell többé hánynom,

hogy másnap határozni kell. A szemétbozótos

kelyhű bokrok egyet értve szórják fény-

pöttyökkel a füvet. Így szóródik bennem

minden, minek nekem ember? Előkerül

egy kutya, orra egy másik kutya fenekében.

Tolja, mint egy fáradt mozdony a kocsit. Olykor

füvet is szaglász közben, aztán visszatér a

fenékhez. A másik hátrapucsít, mellső

lábát ez odaszorítja a testhez. Szemében,

orrában hamis szél, oda se néz, teszi a

dolgát, hengerben dugattyú, talán bogarat figyel,

ami nyolcasokat ír le pofája körül. Hangtalan

megy az élet tovább, osztódik a sejt, a gyalog-

átkelőhelyen megáll egy kocsi, mikor odaérek.

Előzékenyen, talán mert bot van a kezemben,

átenged. Enged hazaérnem.


(2000, Irodalmi Folyóirat, 2010. május)

A bejegyzés kategóriája: A HÁRMASOLTÁROK, AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.