BETLEHEMI ÚT

Vásárlásnak indult. Aztán nem az lett a lényeg.
A buszon a szokásos. Csak nem kellett jelezni,
mert a végállomásig. Nem kellett jelezni.
Mint a kabátot húztam magamra a reggelt.
Kint esett. Nem mentem gyalog, nem siettem.
Sál volt rajtam. Cipzárral igazítottam meg a reggelt.
Alig csípte be a sálam. Estig kibírom. Kint esett.
Tócsák a buszon. Talpak a tócsában. Cipők.
Én vásárolni megyek. Két ismerős. Nem kelett jelezni.
Boldog voltam, mert eszembe jutott egy régi út. Nem tudtam,
kikkel, hová. Magamban, oda? Nem tudtam,
csak az egész. Ti hová? Egyetemre, hány vizsga,
csillagos, jaj, de jó. Ők nem értették, minek örülök.
De nem kellett jelezni. A Szarvas tértől csöpögős
lett az út. A sálamról a nyakamba folyt a víz. Pedig
régen szálltam fel. talán most lett délelőtté a reggel.
Meg hát fölálltam, úgy illik, ha ismerősk egyszer.
Talpam alatt a nyirkos padló. Felszívta a beszélgetés.
Így, függőlegesen kitettem magam a ködnek. A Vár sehol.
Talán oda mehettem régen? Kitettem pedig magamért:
ez a szellem. Az orrom is elcsöppent a Duna fölött
– milyen csillag van most fölöttem – észre sem vették.
Elfelejtettem, hogy boldog karácsonyt, ha befordulunk.
Boldog karácsonyt, csak ne jelezz!
Ne jelezd, hogy már megint itt vagyok.
Boldog karácsonyt: nem látok addig.
Csak tudom, hogy most leszállhatok.
“Biztos itt lakik.” Leszállhatok.

1992.

A bejegyzés kategóriája: ÖT AJTÓN ÁT
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>