ÚJABB VERSEK


A HÁRMASOLTÁROK ANYAGÁBÓL:

ÚTSZÉLI OLTÁR

A sárga salétromfoltos vakolat
előterében öblösödött ki az erkély,
mintha megzavarná a fal
mintázatát, nem lehetett látni
tőle. Ezen az erkélyen ültem, tépett,
öreg kézfej májfoltjaival pettyezett
muskátlilevelek, morzsolt-száraz piros
szirmok között, állott ágyillat csapott fel
a cserépből. Sámlin ültem, mintha
szarnék, hasam lefelé húzott, a szétnyíló,
pattogó cserépkövezet résében hangyák
vonala, rosszul varrt, mozgó öltések egy
műtéti seb bőrfelületén. Iszonyúan nem
érdekelt az utca, a forgalom, a park,
csak a Nap lebukó fényében volt
annyi izgalom, hogy adott a hasam
gravitációjának némi háttérsugárzást.
Elképzeltem, hogy gyógyítanak, mintha
rákos volnék, és kéne a besugárzás. Mitől függ,
hogy mennyi ideig megy le a nap? Hatásos-e
a nyári lassú vánszorgás, ahogy lecsúszik az
égről, mint egy falat, amit megállít a
daganat, vagy több esélyem volna drasztikus
naplementékkel, érces-téli fényben, ahogy
felkarcolják a hasfalat? Megláttam homlokod
az utca túloldalán. Szórt oldalfényben
olyan volt, mint mikor túlfújnak
egy lufit. De még nem pukkan. Ha
feljössz, elleszünk hajnalig – mit
érdekel, hogy a Nappal együtt én is lebuktam?

***

Aztán reggel az első mozdulattal rögtön
két fogmosópoharat leverek a vécé fölötti
fürdőszobapolcról. Ahogy hugyozok,
a porcelán visszavakít, a két kefe
a vécében, mint egy sárga pocsolyán
átvezető, megtört palló. Kiveszem
a fogkeféket, a mosdónál forró vizet
eresztek rájuk, szőrükkel összeérnek,
két agresszív ágyék, ahonnan
hiányoznak a szervek. A tükörből
sárgásfehér arcbőröm megnyugtat, van kire
nézni. Hiába mosom sokáig őket, végül
kidobom. Ma nem lehet fogat mosni.

***

A salakos úton a parkban taposásom
csak egyre több csikorgó időt vesz tőlem
el. Elhatároztam, hogy nem veszlek téged
se magamhoz. Nem kell többé hánynom,
hogy másnap határozni kell. A szemétbozótos
kelyhű bokrok egyet értve szórják fény-
pöttyökkel a füvet. Így szóródik bennem
minden, minek nekem ember? Előkerül
egy kutya, orra egy másik kutya fenekében.
Tolja, mint egy fáradt mozdony a kocsit. Olykor
füvet is szaglász közben, aztán visszatér a
fenékhez. A másik hátrapucsít, mellső
lábát ez odaszorítja a testhez. Szemében,
orrában hamis szél, oda se néz, teszi a
dolgát, hengerben dugattyú, talán bogarat figyel,
ami nyolcasokat ír le pofája körül. Hangtalan
megy az élet tovább, osztódik a sejt, a gyalog-
átkelőhelyen megáll egy kocsi, mikor odaérek.
Előzékenyen, talán mert bot van a kezemben,
átenged. Enged hazaérnem.



HAJNALI HÁRMAS OLTÁR

Sárszínű ég, köves-sötét, mintha
kavicsok tömnék el a világosabb foltokat.
Cipőben terjedő nyirok. Vakok bíznak így
a fényben, ahogy a jó kedvemről határozok.
Kínos-hosszan tapaszt a szél arcomhoz
vizes levelet. Kivetkőzöm az ölelésből.
Foszlanak a felhők, úgy nyílik arca az
égnek, mint mikor ébred valaki, akit
szeretek. Nem kell tűzmadár, szárny nélkül
nő a fény, mint mikor levegőt kapsz egy
ölelésből, amiben megfulladni könnyebb. Hányan
nyújtóznak most párnától falig, engem szabad
levegőn hajnali áram kerget a sarokig.
A parkban semmi se tiszta. Átvágnom
mégis kimosdató. Nincs velem senki,
de jó. Nincs velem senki, de jó.

***

Otthagytam a fridzsidert, hogy
lejöjjek a parkba. Még tegnap este
leeresztettem. Három polc meg a kék
alsó fiók, oda zöldség, meg tojásnak,
vajnak az oldalsó rekeszek. Dermedten fénylik
a lekvárosüveg, tetején rúzsfolt,
tegnapi eperdzsem. A vaj megbocsájtó,
sárga, savanykásan kenődik az alufóliára.
Több napos paprikaszeletek fonnyadt,
lévesztett ragyogása. Annyira várnak
otthon. Az ételek, mint bűntudatomról
a látlelet. Hajnali muníció. Indulhatok
a napnak. Teszek egy kört a parkban,
aztán visszajöhetek. Amíg a számba
tehető az élet, addig jól van.

***

A szálkás, foszlott-piros padon
sáros csücskű takaró. Alatta
hullámzik egy test, lélegzete
az unalomfelszínen kiméri az időt.
A hullám alatt több rétegnyi reggel
álmos, csírázó kövülete. Mintha
levest öntöttek volna az arcra,
keze a salakos úton, begörbült
ujjai majdnem gyökerek, éjszaka,
úgy látszik, nem találtak földre.
Párja a pad alatt, feldöntött
szatyor, tartalma kiömlött, ajándékhalom
egy alvó fej körül, szennyglória.
Egy zöttyenéssel legördül a padról,
szeplős a karja, az asszony után nyúl,
a sörösüveg, mint egy kard, védi őket.
Belenyal az arcba, sűrű haj borul
rá, rothadást takaró sátor, a bűz
mint szélszalag száll körbe a testeken.
Hajnali szeplős fogantatás. Mély asszonyöl
nyílik, csírázhat a mag. Most álljon elő,
akiből ember lehet.



SZÜLETÉS-TRIPTICHON

A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.

***

Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.

***

Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.



KÓRHÁZ-TRIPITICHON

Indóház is lehetett volna ott,
a kőkockák között felsarjadó
fűpamacs, a mindig görbébb út,
aminek kanyarjait nem a domborzat
viszonylatai mérik, csak úgy vezet,
vakon, hogy tekeregjen rajta beteg
és hozzátartozó. A sok frotír
köpeny függőleges csíkja elmázolt
őszi táj, fatörzsek kéregrétegei érlelik
különőszre így a fát, éves gyakorlások után,
ami csak egyszer jön el. Mintha meszesvödröket
öntöttek volna a fűre, a cserjék, bokrok is
szerelőműhely-szagú olajosságban fénylenek.
A padok, a közterep avas magvai,
kertmélyben lapulnak. Csekély tengeri képlet is van,
kipárolgások, némi kagylótitok. Indóház
is lehetne, mindenkinél kis csomag, poros
muskátliillatú kisérők, az elütött idő
szinte zökkenős üteme, az átmenet, ami a
kedves szemében is halikrás kedvetlenséggel
enged útra, menj csak, menj csak, szállj fel,
ha van mire. Itt a pattogzott olajzománcos kapun
át csoszogó papucsok, oly mindegy, kertbe
jönnek-e le, vagy visszatérnek a neonmézzel
elöntött szentélybe.

***

A fulladásban az a rossz, hogy
nincs magyarázat. Ami jár, az nem
jár. A hátadon előbb csak laza
tüskeháló, mint a mélytengeri pólya,
növényszirom csukódik egykedvűséggel
zsigereidre. Kevés a fény benned, talán
azért. A köhögéssel csak higany folyik át
oldaladon, a levegőre tátogás mint a horogtalan
kapás, horgászbot csörlő hangját hallod,
feltekeredik benned a fájdalom.
Kiegyenesedni képtelenség. A vécé legalább húsz
lépés, közben izzadt kilincsek agresszív
magánya, foghíjas csempesor. Foncsorhomály,
linóleum. Leszarod magad. Alszol.
De nem vész semmi kárba.

***

Áldott nyikorgás. Minden ágybavizelő
próféta, tudom. Ahogy hajnalodik, felszakítja
vásznát a koszfüggöny, csodaszép. Az éjszakás
nővér harákolása zsoltár, háttérszólam,
hogy „mégse, mégse”, aldott nyikorgás. Minden
vizit körmenet, lázgörbék lobbannak, hívnak,
új nap van, tudom. Mennyi arc, mind a
koponyájába néz, fordítva, be. Mint mikor
villanykörtéket csavarnak nyakakra, ég a sok
tekintet, sárgás pergamenarcok titokfelülete.
Mit tudsz magadról? Áldott a nyikorgás, áldott aki nem
kívánt megszületni, meghalni se.
Szóljon örömdal az ágyneműn szétpergő rizsnek,
éternek, katéternek, szóljon örömdal a fertőtlenítőknek.
Lelkeknek, akiket kifognak, szemeknek, amiket le.