HOMOKFÚGA

PALATINUS, 2008.


G. István László Homokfúg

” ‘A Homokfúga egy ördögűzés folyamata.’ Nem sokkal legutóbbi kötetének megjelenése után, egy interjúban fogalmazott így G. István László. Meglehetősen csábító ez az értelmezés, de inkább mintha csak a könyv első felére lenne ebben a formában igaz. A Homokfúga ugyanis, rövid terjedelme ellenére meglehetősen kétarcú könyv. Az első két ciklus (Házasok, Feloldozás) egy házasság felbomlását, annak okait, tüneteit és következményeit egy elvált (vagy legalábbis a kapcsolat holtpontjára jutott) férfi nézőpontjából mutatja be. Itt sikerül egy sajátos motívumrendszerrel megtámogatott, a köznapi beszéd mondatainak feltörésével termékenyen zavarba ejtővé tett, a külső és belső ellentmondások érzékeny használatával végig lendületben tartott versbeszédet kialakítani, amitől a szövegek egyszerre tolakvóan és mégis megfoghatatlanul magánéleti karaktere egy nyomasztó mivoltában is otthonos világot képes maga köré kiépíteni. Enigmatikus versek ezek, de távol áll tőlük az értelem tagadása, a homályosság látszata mögött egyértelműen felismerhető a lírai beszéd tétje.”
(Krusovszky Dénes)

az idézett interjú szövege itt


hátoldal

” A kötet első harmadában kulináris-alimentáris metaforák ismétlődnek feltűnő gyakorisággal: azaz – érthetőbben szólva – ezeknek a képeknek az anyaga rendre az ételek és élelmiszerek, illetve a velük kapcsolatos konyhai eszközök (edények, tányérok és poharak) és konyhai tevékenységek (a sütés-főzés, az étkezés és a mosogatás) fogalmi köréből való. Maguk a képek viszont – a megszokottal ellentétben – nem valamiféle hedonista életöröm, a világgal való derűs eggyé válás kifejezése végett élnek a konyhászati utalásokkal, hanem ennek éppen az ellenkezője a dolguk: a viszolygás, sőt az undor metaforái. Az étel itt szinte kivétel nélkül élvezhetetlen, az étkezés semmivel sem kellemesebb az őt követő mosogatásnál – „nyűg / hogy enni kell”, olvassuk a Lakoma című versben. De ilyen az egész élet: nem a végtelen lehetőségek tengere, hanem szutykos mosogatólé. Az emlékezés sem szépíti meg: „lábosba kozmás rizs, szemembe régi kép” (Fél papucs). És nem menekülhet tőle az ember: a kötet kulcsszava, a stratégiailag fontos pillanatokban mindig felbukkanó ige, a „ragad” is erre utal nyomatékkal. Ennek a viszolygásnak a tárgya – a kötet első és második ciklusában (Házasok és Feloldozás) – a párkapcsolat, az Én és a Másik viszonya az együttélésben.(…) Intellektuális meditációk követik ezeket a verseket. Formailag változatosak: a költő ugyanolyan meggyőzően kezeli a gnomikus-aforisztikus tömörségű, alkalomadtán egyenest haikuszerű, rövidebb verset, mint a hosszabb, oldottabban monologizáló költői beszédet. Mindez a kötet utolsó ciklusában, a Homokfúgában tetőzik. Az idesorolt költemények rövidebb-hosszabb versmonológok, Én-versek – de közben személytelenek is; átfűtöttek, mégis elvontak. Olvasójuk ismeretlen országba lép be és bizonytalan talajt érez a lába alatt: nemigen tudjuk, hol vagyunk, nemigen értjük, mi miért kerül a szemünk elé. Hermetikusan zárt, az értelmezői igyekezettel gondosan bújócskát játszó versek ezek, a régi, a „klasszikus” modernizmus ezoterikus nagyjait – Mallarmét, Valéryt – idézik távolról.
Sokféle verset tartalmaz tehát a kötet. Egyszerre vall ez a beérettség magabiztos változatosságára és arra a nyugtalanságra, amely a maga igazi formáját továbbra is a folytonos változásban keresni kényszerülő költő sajátja. ”

(Takács Ferenc)

„Mégis, mi a Homokfúga? Tekintsünk a kibontakozó, majd elmélyülő örvénybe, hátha visszanéz ránk: „Kiállhatatlanul kevés, / amit megélek – / mintha nem volna bennem Nap helye, / csak ami éget. / Mintha nem lenne Hold, csak a fátyol – / megóvna, szétszakadna / bármivé változástól.” (Égitestek); „(…) nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat / közé befér tán egy valódi, abban mutat fel, / ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer / a nap.” (Járókő)
Modortalan, manír nélküli költészet ez, de értsük meg, nem csenghet-bonghat, ami a létet a „valamilyenként-valóságnak” a kényszerében problematizálja. Csak a távolság bizonyos, a mindenkori adottól való távval kel, avval fekszik. A versbeszélő hangja a távolság megszemélyesítése.
A Homokfúga, számomra centrifuga (minden irónia nélkül!), ami, elidegeníti az ént a szerepeitől: kipörgeti a kultúrából a „ki vagyok én” kérdés kérdezőjét. A szerepváltások növekvő sebességben azonosíthatatlanná lesznek a szerepek, amelynek hátteréből kiemelkedik a szerepek különbsége: újra és újra felvillan az én transzcendenciája.
G. István Lászlónak szinte nincsen stílusa, amely kivételes képességű és felkészültségű költőre vall. Teszi a dolgát, heroizmus nélkül, mintha tudná, nem tehet mást.”

(Kondor Péter)

„A címbeli homokfúga jelentése szinte vég nélkül értelmezhető. A fúgában benne van a futás, a menekülés, az önmagába visszatérő, örvénylő forma (lásd még homokvihar). Benne van J. S. Bach a koncentrikus körökké rendezett KUNSTDERFUGÉ-val, a többszólamúság, a párhuzamos, nem találkozó, csak érintkezô szólamok kavargása, egyáltalán a zene, a mûvészet. Homokzene, sand art. És van a szónak egy háztartási értelme is – a fuga a csempe- vagy téglaelemek közeit kitöltő anyag, összeköt és dekorál, kiegyenlít és térrácsot ad.
(Lackfi János)

„G. István László költészete az elvont fordulatok, emberi-eszméleti felismerések, a szeszélyesen, néhol önkényesen burjánzó képek és valódinak-képzelt-valótlanná-légiesített tapasztalatok sokrétű együttese. Szeretjük verseiben a nyugodt tónust, a bátran általánossá emelt egyediséget, a kompozíció összefogott szilárdságát, az egyetemes kijelentés iránti vonzalmát, a kissé lazán használt forma derűjét, és bizonyos nyájas közlékenységet még azokon a pontokon is, ahol szemlátomást nem kívánja nyomatékosítani a személyességet.”
(Báthori csaba)

„G. István László férfi és nõ szabadságát, ‘egymás húsába beletépő’ küzdelmét különleges és fájdalmasan mély ajándékként szemléli. A költő olyan kötetét tarthatjuk ismét a kezünkben, amely a megtisztulás felé vezető utat csak a lét kibogozhatatlannak tűnő enigmáival való szembenézésben tudja elképzelni. Az ilyen kiindulópont azonban Peter Handke szavait is hirdeti: „Nincs nagyobb történet, mint kettőnké: férfi és nő története.” A versek különleges nyelvi libikókát is reprezentálnak, az ide-oda billenő jelentésekben felvillannak egy olyan élet alapvonalai,melyre – minden drámaisága ellenére – érdemes igent mondani.”
(Horváth Imre)

„…valószínűleg ez a könyv az egyik legkomolyabban megkomponált és legfigyelemreméltóbb verseskötet, amely a 2008-as év során Magyarországon napvilágot látott, egy egyéni és paradigmatikus, érdekes költői hangvételt magában hordozva és újra megjelenítve a kortárs magyar lírán belül.”
(Kántás Balázs)

a kötet 15% kedvezménnyel megrendelhető

FELOLDOZÁS

Nem virít sokáig, a hideg cukormáz-damaszt
abroszon áll a csőrös váza, a fonnyadó
három virág, amit beletettem, mintha egy
langyos kézszorításból hervadna ki a szirom.
Így éltünk három évet. A bolyhos szőnyegen,
délutánjaink szöszös felületén csúszkáltunk,
mindig volt porceláncsészealj és rajta süteménymorzsa,
úgy vetted a szádhoz, kihullott az ujjaid közül –
párnámon is mindig – te aludtál rajta – találtam korpát.
Mondjad, édes, hallgatlak, kásahegy a szánalom. Este,
mintha törött pohárból ittuk volna a meggybort,
és édeskés lett körülötted a levegő, orrodból is
parfüm szele szállt. Úgy fújogattam a szádat, mint
a forró levest, fúú, fúú, mint a barna felszínéről a bőrt,
úgy kanalaztam le az arcodról a szerelmes mázt,
csak a bűnöd csomósodott össze, belekortyoltam,
lecsúszott a torkomon. Volt valami valcer, felejtészene,
az elefántcsont billentyűkön siklott a kezed, nekem most
néznem kellene. Nincs bennem keserűség,
csak ma a metszett poháron a fényfríz, mintha a szemed
karcolta volna, hamisan, oda, soha többé nem
látlak, de megint megbocsátok.

NAVIGARE

A mosogató szennyes fehér habja közt
a gyűrűd zöld ékköve hánykódó csónak.
Nem viszlek magammal, nincs közös este.
Még nem tudom, hogy arcod majd lehámlik
rólad, és vágyakozásodból, mint költöző
madár, új földrészt keres. A terpentinszag
lassan körbezár, barlangrétegekkel
kövesedik rád a sok tavasz, aminek
illatát csak a paplanodban érzed.
Ne érj hozzám, mert fáradt vagyok.
Szeretem gombcsillogású szemed, akkor is
fürkész, ha semmit sem talál, domesztikált
mohóság, amivel sok mindent meghódítasz. Nem
látom még, hogy ugyanúgy keresed a testedből
az utat, ahogy most dühödten visszanézel.
Miért nem veszed le a gyűrűdet? Kiázik
a kő, tudomisén, kimarja a vegyszer. Van
a haragodban az a viaszszín, már-már áhítat –
szárnyverdesés a torokban, mélyre lenyelt idő,
amiben majd a sok-sok ránc alatt, arcod
hieroglifáján keresem, hogy felismerem-e,
amíg meg nem érkezik az unott boncmester,
hogy van-e még út hajózni veled, egyszer.

FEBRUÁRI CAPRICCIO

A parkban kék, zöld, sárga leveleket
kevert össze sóderrel, pedig forgószél se
volt, az ég, mondtad, legyek erős,
az első tavaszi nap, lomokból épített
magának vackot egy kutya, olyan szemekkel
nézett, mint aki sakkozni hív, a kockás
plédre, ne is beszéljünk, játsszunk, de miért
beszélnék én egy kutyával? Nyakfájós
férfiak vonultak, aktatáskájuk fogantyúján
virsliujjuk, mondtad, hagyjam ott, akivel
éppen élek, mintha élnék. A nagy víztócsákba
úgy merültek a cipőorrok, ahogy gázlómadár
piros hártyája lép mocsárba, neked persze
könnyű. A padon, mint egy síró gólem, öreg
férfiorr, rajta alkoholtól kitágult erek,
mint a márványsajt, ejtsed hideg tálba.
Csak egyre kérlek, jöjj velem, a zsákomba befér
kétszersült meg madársaláta, reggelre jó lesz,
jót eszünk. Megint hideg gőzfürdő
a park, lihegnek benn az asztmás bokrok,
belefutunk mélyen a februárba.

ÚTSZÉLI ALBA

Halsütés után ott marad a zsír a lábosban.
Fölengedem vízzel. Zsírcsepp-szigetek
a felszínen – vannak érzések, amik nem
keverednek. Például imádlak és
undorodom. Leginkább hajnalban a
kiszolgáltatott nyakad, ahogy fekszel a
párnán. Rajta a pihe, mint a madártoll,
még csipogsz is olykor. Vagy párnámon
kapirgálsz a körmöddel, nyújtózkodol,
talán a lelkedet kell messze elérni,
ami nem látszik, csak abban is benne vagy.
Imádom rekedt-édeskés hangod lefolyó gyöngyeit,
amivel minden szót magadba szippantasz,
reggel eldugulsz – ha torkodat kinyitnám,
ott lenne a sok szőr, szappan, mint a mosdó szűrője
alatt, ha már a pumpa nem segít. De nem
bántalak, hagyom, hogy felengedj – most
nyílnak szemeid. Az éjjel benn hagyott
egy csöpp vizes kéket szemed fehérjén,
fordított mennybolt, felhőn az ég, mint aki
a sötétben túl sokfelé nézett, várom, míg
sötét pupillád az én fekete
horgomra akaszkodik, ha akarod, most
szemedbe nézek.

FÁRADT THÉSZEUSZ

Levitted a fakókék szemetes zsákot, amiben
joghurtos poharak, banánhéj, a színek,
mint a fáradt olaj. Reggelre ennyi marad
utánunk, koszcsík a kádon, rúzsnyomok
a csempén, nézésedbe is, mintha vízkő
vegyülne, tompán elhasznált kedvességgel
nyugtatod kézfejemen a kezed. Az emlék
is megerjed, a közös idő, mintha murci
lenne – mindig savanykás szagra ébredek.
Talán a szőnyegek. Azokon van annyi minta,
azokat követni – megszokott, kényelmes
labirintusban kószálni veled. Takarítod a
sarkokat, a pormacskák fáradtan kúsznak
elő, zsákmányuk inkább a levegő, hajlongasz
szürkén, mint aki előre kibérelt magának
egy életet. Behunyom a szemem. Berendezhetnék
egy teret nélküled.

KÖZÖS EBÉD

Kiszedem a tálat a kezedből. Ma én
terítek. A közös evés, persze, hagymahéj
az időben, leválik rólunk, hiába ülöm
meg az asztalt, a lelkünk üres zsúrkocsi,
tologatjuk. Neked amúgy is fáj minden,
ami a szádhoz ér, kisebesedett benned,
hogy élni kell – ezért nem jó soha
enni. Töltök vizet. Figyelem a buborékokon
át a pohárba mélyedő tekintetedet,
a kezed, ahogy csuklómhoz ér, jeges,
félszívű nyugtatás, inkább sebez. Most mi
baj? Mondjam, fényes délben, hogy megint
este lett – találjak ezerféleképp neked
feloldozást? Inkább engedem, hogy félreérts,
hámozok almát, érdeklődöm, ahogy az emberek,
adok-veszek, bizalmat, lelkifurdalást.
Vár ránk egy délután, külön, csupa számon-
kérlelhetetlen pillanat, mikor indulok,
rájövök, hogy egyedül fogsz leszedni.
Csillogni kezd bennem jóvátehetetlenül
a sok felengedett zsír, meg a szemed.

ÚT AZ ŐSZBE

A taxi bőrhuzatú hátsó ülésén
úgy fészkelődtél be mellém, mint aki
tojást fog költeni. Talán bunda is
volt rajtad, egy szőrös madár, szivarozó
sofőrünk unott és szemtelen. Nyújtottad
a körmödet, ahogy egy ragadozó a zsákmányt
adja át, mit kezdjek vele? a lakkot
reszelgettem ujjam begyével, mint aki régen
erre vár. Sírt a víz az utcán, a sárhányókra
csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy
utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha
íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg
és ragyog. Sosem viseltem el a terhes nőket.
Megül bennük a csend, mint a kő. Sosem kell
olyan álmos tekintet, amiben nem álmodik
semmi, csak az idő. Mert mit kell hátrahagyni? –
hány utca múlva szállunk ki a taxiból? Vannak
madarak, talán a pingvinek, ahol a fiókát
az apa költi ki, de jó nekünk. Beszélek
erről-arról, hogy mindjárt ott leszünk. Az út
végén bevallod, hogy sose akartál gyereket, valami
blues szól, nem szólok a sofőrnek, hogy kapcsolja ki.
Sürgős, persze, kórház. Ráncigállak, mintha
én lennék a szülész, kifelé, egy szűk taxiból.

A CUKRÁSZDÁBAN

A cukrászdában, a hideg márványkő
asztalra kigurult a marcipán. Csillog
a fogad, hamis ékkő, kávéíz, tompa
délután. Minden kérdés, amit felteszel,
ócska horog, bőr alá csíp, állott
cukorszaga lett a szádnak, a kérdéseid
között hüvelykujjaddal a másik kezed
gyűrűs ujjkörme alól piszkot kotorsz ki,
s ahogy szétpergeted, mintha gyurma volna,
ujjhegyeddel alakítani kezded a szemetet.
Hidd el, ha hánynék tőled, nem ülnék
itt veled. Hallgatom a fejfájós kérdéseket,
türelmesen, és unokákra gondolok, itt
ülnek a térdemen. Elfelejtenél értük
menni, csirkeaprólékkal tömnéd a fejüket,
apinak hívnál, előttük, csak mert úgy kedélyesebb.
Igen, és tokád is volna, zsírtalan, minden
kérdésedre megrezdülő lebernyeged.

FÉL PAPUCS

Egy széttaposott fél papucs marad utánad
a fürdőszobában, a kilépő szőnyeg bolyhai
közé ragad, lábosba kozmás rizs, szemembe
régi kép: mozdulatok nélkül hóditasz,
a levegő márványeresre kövül köréd, úgy
fújod arcomba, mint amivel
még tartoztál volna rég. Érintésed
nem volt, csak áramod, vádlid körül
a törülköző, mint egy kősál a bazalt-
orgonán, a fényt a pórusaidba zárta.
Na ébredj, szivem, ahogy reggel
a szájpadlástól ragadva válik el
a nyelved, úgy hagylak itt –
mosdjál ki, kérlek, aki erre jár,
higgye, hogy van kit visszahívnod.

LAKOMA

Olyan kíméletlenül sózod az ételt,
ahogy galambok nyakát tekerte ki,
aki megijedt tőlük a téren. Nyűg,
hogy enni kell. Terek tudnak
torlódni így, egy túlzsúfolt városban
turista-tempóval sorjáznak, utca
utcára tör – agresszív az ebéd.
Sózod a húst, kifehéríted,
lopott csendek, rágások között
pengevékony ajakkal szorítod a zsírt,
el nem hangzó kérdésre néma válasz.
Aki leszed, az lesz itt az úr, a morzsák,
cserepek, nyelések roncsai szerteszét,
terítve csak a csont, lepöttyögtetett abroszok,
a maradék, mint kettőzött szárny, repül,
elheverő testekben, legbelül, úttalanul.

KRISTÁLY-TANULMÁNY

A dekoltázsod, mint a gleccser
bőröd jéglankái közt, áttűnik, hogy
a felszín alatt hideg van. Gyakran
nézel rám, de nem érdekel. Fogyó
hold a lelked, sarlója újholdig
véknyodik. Vannak nők, ezt már
nem neked mondom, akiknek ujja
között jéghártya feszül, ezek vízi
lények, feltűnnek a sarkkörök körül.
Mondd, ha hazaérnék, ugye lesegítenéd
kabátom, fogasra tennéd, ami a
napból vállfára tömhető, azt is
úgy mondanád, hiányzol, mint aki
jégkockát tesz kristálypohárba,
csörgetve kínálnád, gyöngyházlakkos ujjad
sose nyúlna a tálba,
********************az ilyen akkor is
fagyot álmodik szememre, ha nem
az enyémbe néz, csak tükörbe, saját
fényén örökre korcsolyázva.

ALVÓ PORTRÉ

Lepedőd egy tigris fekhelye. Bokád
barna ívén úgy törik a hajnali
fény, mint kőkorsó belsején a
hang – magányos éjszakai vadász,
kiszolgáltatott, mint a sötét
angyalok, bukni nem bírnak, Istent
hirdetik, de mind nyugatra néz, ha
keleten kel a Nap. Torkod alján,
kút mélyén a gyöngyöző kavics,
szomjad görcse, ritkán köhögsz,
lábujjadon a lakk páncélkemény, gyakran
teszed kezed ökölbe, a fehér háttér előtt
a forgolódás sziluettje őserdő-mozgás
a lombban. Ha felnézel, mindig
mosolyogni próbálsz, ha bírsz, fájdalom
nélkül marad el mellőled a hit –
méhed üressége kesztyű, béleletlen
feszülne arra, ami kitölti –
akármit teszel, később megnyomorít.
Nem tudsz megöregedni.

ÉJFÉL UTÁN

Éjfél, ha múlt. Összegömbölyödsz.
Gerinced nyíltalan íj, felajzhatatlan
húrja a lepedőre lankad. Ma sem
idő telt, csak nyílt a sok ablak,
kiszellőzhetetlen, fullasztó huzat,
hogy annyi minden múlt, ha telni
nem bírt. Mint a kásás alma
a szád, odvában barna magok,
nyelvvel kutatni nem fogom.
Lélegzeted megnyugtat, rezegteti a
bőrt az orrlyukadon. Miért savanyú
aludni, mintha a párna káposztalében
állna, forgolódom, orromat
a pizsamámba dugom, ha majd
felébredünk, megmosdunk, tudom.
Álmomban vagyunk piszkosak, hiába.

A DZSUNGEL

Sötét volt, mint egy zongora
belseje, egy hangszer zengése fér
a szemedbe, mondtam, oktávokat
nézel át, zárt koporsóban készül
a hang, életre csak sírmélybe
lel, sosem mondtam, nézz
máshova, zengett a zongora,
felcsapott rám, oszlásnak indult
ígéretére minden. Most a sötét,
ha erdőknek megfelel, nekem miért ne?
Mondják, a nap is, mielőtt égre lépne,
dzsungelében időzik, sötétet gyűjt,
szemedből én, hogy hosszan égjen.

ÉBREDEK CSAK

Virágnak nincs ilyen, ahogy húztalak
a flaszteron, nincs ilyen szirma, kibontott
nyakad bőre vérszirom, óvatosan
húzlak, hogy ne vágd tovább magad, sarkad
utat váj a sárba, víztócsák nemsokára,
kutyák szomját oltó út, ahogy húztalak
az udvaron, mondják rossz álomra
ébredek csak, az első percben úgy ragad szemem
az ébredés héjába, mint a rossz gyümölcs,
és csak ragad tovább, hámozhatatlan ébredek,
nyár van, rongymeleg, keresem az utat
a kádba. Örülök, hogy nem vagy itt
velem, aztán örülök, hogy nem vagy, örülök,
annak örülök, hogy nem is voltál, mondom,
mire kijutok a kádba.

BETLEHEMI CSILLAG

Az év, karácsonykor, figyeljetek,
belép a többi közé, nyájba tér,
na nincs akolmeleg, inkább kihűl,
mint a csillagközti tér. Te is
annyiszor adod kezed kezembe, hogy az
már annyi kéz – olyankor számolunk.
De épp ez az, számok helyett marad
az egy. Félkézzel csinálok mindent,
ha ez vers, azt is. Álmomban volt
egy lányom, indultam volna, folyton
visszahívott. A csillagnak marad hely
forogni, de betlehemkor – követhetetlen.
A lányom óva intett, apám ha
halni mész, sötétebbet keress szememnél,
mert bent felejtlek. És készíts magadnak
feltámadáshoz vizet, kenyeret. Ha halni
mennék. Ha mennék. Ha lenne lányom.

SZEMFEDŐ

Eltépett szárny, olyan volt az arcod,
nem néztél már vele, baleset előtt
járdáról lecsúszó galamb, gyűrött,
mint a porrongy. Nézd, ezt neked
hoztam, úgy rebbent a szájad előtt
valami érzelem, ahogy a háló lélegzetre
mozdul. Sosem hittem, hogy hazudni
ne kellene. Persze, hogy kell a kezed,
betonból talajt kereső fagyökér,
kacsosan szorít, lefejteni nem lesz
elég a délután. Röpülj, babám, röpülj,
hagyj már itt, kértelek, tépett
szárny suhanjon, érintsen szám körül
a hatalmas búcsúzó iszalag.
Én a szemfedőm csak a halálom után
akarom, kértelek, értsd meg, nem kívánom,
hogy rám terítsenek.

VÁROSOK HULLANAK

Mint a kopott fríz, szemöldököd
fogságba tartja, ami ránéz.
Sosem nézünk egymásra. Úgy
beszélünk, ahogy nappal meg éj
veti a tükör foncsorára fényét –
jobb hallgatni itt. A harag
ár-apálya megdolgozta szemed
körül az árkokat, a hullámverést
tehetetlenül hagyod, még el is
nyugtat az ütemes ringatózás,
ha épp nem haragból lenne nyugalmad
is. Korán kelsz? Dühöd csak
addig ér, ameddig nyugalmad.
Hozz majd valamit. Ömlik az arcodról
a púder, mint a vakolat, ahogy
forogsz a párnán, városok hullanak
így, ahogy egyik pillanatra
a másik pillanat.