NAPFOLTOK

„Minden napban ott a folt…”A Nap mágneses terének hurokvonalai mentén mágnesesen fogva tartott anyag imbolyog. A Nap az egyenlítőjén gyorsabban forog, mint a sarki területeken, az erővonalak megcsavarodnak, összesodródnak, s a fotoszférában napfoltokat hoznak létre, melyek felszínén napkitörések, napfáklyák és protuberanciák formájában energia szabadul fel.

Mi köze van ennek a csillagászati meghatározásnak egy 3×33 versből álló kötethez? A megformált szöveg- és élményanyaghoz milyen értelmezési segédegyenest kínál az asztronómia? A kötet kompozíciós technikájának műhelytitkai, akár a versek mikrodomborzatát, akár a kötet ciklusíveinek erővonalát világosítják, szerzői fecsegések – az olvasó vagy magától rájukérez vagy nem, s akkor nincs szüksége a tolakodó szerző idegenvezetésére.

Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd. Kopár motívumokkal fogsz találkozni, elvont gondolatokkal, közhelyekkel, toposzokkal, csupa agyonterhelt szóval és képpel. Fa, lélek, világ, virág – mi kell még? A fogva tartott anyag legendájában az ősképek és az elvont történések értelmi és ritmikai örvénylésükben a dalhangzás szövegfelszíne mögül polifón vallomásként szólnak. Nem rólam, nem rólad, hiszen mi a földön élünk. Ezek napfoltok.” (fülszöveg)

„G. István László versei illékonyak, megfoghatatlanok: nincsen felidézhető történetük, tartalmuk, csak képek sodródnak, futnak egymásba bennük. Mintha különféle állagú, súlyú szótömbök állnának össze: vagyis amit olvasunk, az nem csupán szavak együttese, hanem valami zenei, matematikai egység, amelyben a szavak jelentése csak egyike a súlyozó elemeknek, de maga a szerkezet valami mélyebb, tudattalan logika elvei szerint szerveződik. Egy alanytalan, végtelen monológ örvényébe kerülünk. Benyomások, érzületek kavarognak: sohasem mondatik ki, valójában mi körül gyűrűzik a vers. Mintha maga az írás lassú, koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Vissza-visszatérő motívum a nézés, a szédülés, és a versek mindeközben saját mondataikkal is ezt az örvénylést idézik, körbefordulnak, visszatérnek kezdetükbe, körbeírják a kimondhatatlant, saját felépítésükkel modellezve magát a gondolati folyamatot. /…/ A belső távlatok vidéke ez a táj fáival, köveivel és folyótorkolataival: a személyiség befelé tágul és oldódik személytelenné a látványtöredékekből rekonstruált világban. /…/ A kitartott figyelem szomorúsága visszhangzik G. István László mondataiban: ‘Ruhád is gyógynövényillatú – / felhőben vesz körül, hogy nem vagy / embernek való.’ Nem valami könnyes szomorúság ez, ellenkezőleg: tág, figyelmes, ráérős, hátborzongatóan idegen és örök életű, mint egy napfoltot bámuló angyalszem.”
(Tóth Krisztina)

 

KÖNNYŰ SÉTA

Olyan séta, aminek hangja nincs,
avartalan csend, az évszakokat,
ahogy a cipőről lejön a sár
könnyen veszítjük, könnyen és egyszerre
ég a lomb, az ág, a füstje
kettőnknek egy sál. Megfogom
kezed, valaki más imádkozik,
nézi a kezét, hogy összeillik-e,
nem látja bűnét, az egyik kézen
körberágja a hosszabb körmöket,
peregnek szét a körömdarabok,
ahogy a tájat egyengető szél forgat
össze lombot, ágat, füstöt az ég színével,
csak szemedre, aztán csak magára gondol.

VIGÍLIA

Nem azé a szemed, aki látja,
be kell öltözni végre a gyászba,
bekeríteni, mint az elfelejtett estét,
hogy megizmosodjon benne az üresség:

levélzúgásban az ág hiánya –
két reggel között, ha este lesz.
Két levél között az ág hiánya:
mintha anyád volna, ami nem lehetsz.

Pupillátlan szemét hiába nézem,
megcsúszik a nézés azon a fényen:
mintha másnak szólna, az is lássa,
nem való a szemem virrasztásra.

KÜLÖNŐSZ

Öreg kéznek hullott lomb az árnyék –
szemével a teret felsöpörni vágynék,
hogy ne maradjon itt fény se, sötét se –
amire nem gondol, csak abban röpítse,
de ne kényszer, ne szándék.

TRÓPUSI EVANGÉLIUM

Bogarak rajzanak, lélegzetenként
egyre több verődik a falra, nincs
zümmögés, zizeg a selyemhez érő
levegő, ahogy átjár – véget
nem érő sűrű korty – hogy élsz.
A bogarak megálmodják a szárnyat,
reptük, akár a méz, lehúz,
mint álmodban az év legalja,
hogy tudja azt a nyár, mi évül
benne avarra, hogy értse a madár,
amiből kiszáll. Mint a szentlélek
fölébredése, bogarak rajzanak, zizeg
a hír, semmi hang, akinek élni kell,
azé a sír.

NAPHINTA

Akármi hajtja a lombot, úgy ég,
mintha fázna, most akármi ég,
mintha a lomb fázna, ha

fölmerül az ég, elmerül
az ágba, mintha egy csukott
szem lángolna körbezárva.

RILKE RÓZSÁJA

A nyitott szem mögötti szemekben
sötétebb kinyílni –
szirmokban az alagút
végét nem lelem:
élőbb sejtelem
hunyt szemmel élni.

ÖSSZEÁLL, SZÉTGURUL

Összeáll, szétgurul, mintha gyöngyökből lenne
az arc, erdőtekintetű, avarból
és ágmorzsalékból, vonaltalan szemek,
vándorló tisztás a homlok, de nem indulnak
fák, csak egy mozgó folt van, hogy kövesselek.
„Hajolhatok-e”, nincs patakra ág, befelé
szomjazni nem lehet, „hajolhatok-e rád”,
morzsolom a földet, így lesznek
tengerek, ki-kivillan az erdőből
a válasz, kacér a fény, elzsongító,
mint fák tetején a hullám, ha fúj
a szél. Tarajában élni: odafent
permet száll, zöld levél
repül, tapad a szájra, aolhaoerá,
nem rád gondolok, gondolom, mikor
belesodorsz a homloktalan tájba.

NAPFOLTOK

Szemet nyitni: mint egy nagy,
meghaló mozdulat, eleje
vége között nincs idő. Úgy emlékszel:
„előbb láttalak”, én vigyáztam,
fogtam a kezed, mutattam körbe
a tárgyakat, csúsztál a szőnyegen,
asztalélbe verted a fejed, üvegcserép
volt ujjaid között, te nem vigyáztál.
Úgy emlékszel, „előbb láttalak”, elfolyt
a közben, mint amikor tükörbe nézel,
és nincs szemed. Szemet nyitni, amerre
nem szabad. Szemetnyitni, legyen
tavaszhang, csak egyszerű és
tárgytalan, ami nem sebez, mintha a
hangban fogannál – sötét a rés
a tükörben, koncentrálj, szorítsd
a kezem. Minden napban ott a folt,
még jobban vakít, ha fénytelen.
Te nem vigyáztál, így kell élni,
szorítsd kitartóan, szenvedélytelen,
ahogy megálmodtad azt a magzatszemet.

MEGFÁRADT TENGERÍZ

Ablaktalan csillogás – beleshetetlen,
mint az emberek szeme, hullámon
törik meg így, hogy nem faggatja
soha senki, születés
előtti árvaság, anyja nincsen,
máris gyásza van. Ha jössz és mondod,
„minek, minek”, ha odaérsz és tanítod,
„ez a szomorúság”, „ezt hívják unalomnak”,
kicsit lassabban terjed égre
az éj, lassabban szívódik nappal
a fénybe. Ha jössz és mondod,
meglassul a válasz barátok
szemében, rutinmozdulatokban,
mert ez se kézfej, az se váll,
nem ülünk sehol, nincs lakás, csak a
lélegzet tart, a tűnődő szánalom: kihez
tartozunk mi? miért sós a száj belül? mikor
a közhelyek alatt, amit mondasz, hallasz, és
tömöd magadba, hogy meg ne fulladj
a kitett sósmogyorót – és szétárad
valami megfáradt tengeríz.

IN UTERAM

Ez a száradás évszakaltató – levelet
képzelj, tenyérforma álmos lélegzőfelület,
átrezgi benne a szelet az év, átadja
helyét a belső remegésnek: nem telik
idő, csak zöld didergés méri az
úttalan vibrálást faágak felé.
Minden lélegzet kiszárít benned
egy régi helyszínt, arcokat, lombot,
fénytörést a híd pillérein – mintha
nyugtatná: ” most már ezt se érted,
a hídnak erdőszíne lett, tábortűz
illata a télnek, bútorok
között nyílik a virág, most már ezt se
érted”, ami erdőfényben vissza-
visszatérne, fejformák, szemrezdülések,
csak egy mély levegő, és
iránytalan hullámpanasz, hogy éltem, élek.
Mintha nyugtatnám: „ott az ág, pöndörödött
levél, összezárt kéz”, mintha
nyugtatnám: imádkozom, belső tempóra
tanulok, felejtek el úszni.

HAZAFELÉ AZ INDIÁNTÁBORBÓL

Hajóringás, kikötött csónak, stégrekoccanó
csönd, mondataid között, hallgatom,
és mindig ezt, a szakaszos halált,
a beszédtelen pontokat viszem
magammal (az elfáradás
valódi csak, a sirályszárny
ernyedése) emlék helyett.
Csak az ég, a sirály megérkezése
előtti pára, a nyári vakság
valódi még, a szemhunyorgás belső
szilánkja, az nem sebez, még
nem kell látni semmit, mint szüléskor
a fájásszünet, hogy minden
mondható csak megkönnyebbülés és
átmenet, tolom vissza, tolom a
hajót rá a hullámra, rá a vízre.

IZSÁK

Sárban dagad, mintha szántanák.
Eltemetik, mikor megszületne.
Odafent már vetve az ágy,
belefordul a reggel, az este.

Szédül a mag, dagad az ég,
felhővé válik a messzeség.
Felnőne és odébb hajolna:
fiam volna.

LEVEGŐTLEN ÁR

Folyósodrás van a kőben is
belül, a levegőtlen ár, de nemcsak
parti emlék – halottat visz, foszló kutyát,
vízhangokat. Indulj, mondja, forrás
és tenger legbelülre fér, a tájrepesztő,
elnyúló mozdulat. Minden koccanás
visszhangosítva, most át-átcsap a hullám,
most csiszolt felszínén a cseppeket
körbe, csigavonalba hajtja –
nem emlék, nem képzelet – csak a
száradó napon a mozgáskényszer, az álmodott
lendület. Nem akartam megszületni,
indulj, mondja, forrás és tenger
kristályszemedbe fér, szorítsd, hogy zuhogjon
homokágyon, medertelen.

A DUNA GYŐZI

Az átérés, a visszatérés
gondja elmúlt, gondja rég
csak emlék – jó utunk van,
egymás után, libasorban
léphetünk. Úgy véd minket
mindenhonnan
a régi híd, a messzeség.

Leülünk egy sörrel? Az asszony
utánam néz, apám, ahányszor reggel
otthagyom. Fél a kutyáktól. Nem
löttyedt a melle, és csak kicsit
felmosószagú. Apám, este,
meló után a fülébe bújok,
egész éjjel nyávogva kúrom.
Reggelre békülünk, a szeme
két tojás, jó a baksör,
ha kinyomnám, sárga lenne.
Reggelihez rántottát, jó paprikásan,
kenyér nélkül eszünk, nem panaszkodom.
Gyerek nincs, karácsonykor macskát veszünk,
majd simogatjuk, apám, még eggyel?
Nyárra sosem jön tavasz,
nem igaz? A Józsi jó gyerek,
szerez melót, de ha nincs,
apám, azért ki nem tépem neki,
tudja is, az asszony is, hehe,
olyan szőrös fajta, tudod,
máshol is, apám, látnod kéne.
Mit? Ne ugass. Fél a kutyáktól.

Nem mintha nem lenne ahonnan,
nem mintha nem lenne hová.
Fejekbe, hosszú hajakba kapaszkodol.
Hason csúszva mászol
oda-vissza, oda-vissza.

Habbal vagy hab nélkül? De ha megdöntöd
egy kicsit, olyan, mint az angoloknál,
így fele hab. Leülünk, megbeszéljük.
Most jött a nyár, képzeld, akik csak akkor,
múlt hónapban vették ki, na mi lesz már?
esőben ültek, nekem kell a mozgás.
Engem a hegy riaszt, napon kidőlök,
szörfölök. Mondják árt, de nem nekem,
rossz a rák, de nincs folt a bőrömön,
télen kosarazom, látok a pályán.
Kartúnozik a gyerek, megbeszéljük,
leülünk, de elvan, anyám vigyáz rá.
Habbal vagy anélkül? Befektetek, kicsit
forgatok, nincs brókerem, jobb, ha kockán
dobom ki, mennyi, érzékem sincs, csak szerencsém.
Balhé csak olykor, nincs lakás, anyám iszik,
összeszedem. Most jött a nyár, már menni kell?
folyik az aszfalt, de majd megbeszéljük.

Mert szédülés a híd, ha csúszol,
ne szégyelld, hogy kapaszkodnál.
Csak fejekbe, csak hajakba.
Amerre jársz, le az útról,
ne nézzed, hová jutottál.
Rúgsz fejekbe, rúgsz a habba.

Ha egy sörre meghív, megköszönöm.
Lehetek indiszkrét? Vannak férfiak,
akiknek jól áll a sörszag. Én családot
képzelek köréjük, maga pont ilyen.
Most a rúzsomat figyeli? Hogy mindig
szétkenem? Na ne piruljon. Jön már a sör?
Nem kell szégyellni, a fogamra is jutott,
ne féljen. Pedig lenne rá időm. Nem
koccintok a Ferenc Jóska óta. Na egészségére,
amit ma megihatsz. Maga mindig
így néz a szemével? A bal szakasztott,
mintha üveg lenne, remélem nem sérti,
beszélek összevissza. Hogy tetszik a fogam?
A sörrel lejön. Ugye magának is vannak
titkai? Megosztja? Akkor már nem is
titok, ugye? Nekem nincsenek. Most
téved, ha azt hiszi, hazudok, fogadjunk,
hogy fontolgatja, hol a férjem. Lehetek
indiszkrét, bár nincs köze hozzá, elárulom.
nevet? megijedt? kigúnyol? elmegy?

Olyan műszaki építmény kell nekem,
ami a közlekedési vagy szállítási
út áthaladását biztosítja
alatta fekvő
akadály felett.

Egy sörre hagy hívjalak. Apám
sokszor mondta, a sör az sör, fiam.
Sörre bor, borra sör, haha, csak
meg ne ártson. Vettem Lillának
kabátot, tegnap összevesztünk, nerc,
leírtam, szent a béke, tudod.
Mindnyájan nyugtatóval élünk.
Kinek ez, kinek az. Na, mondd,
veled mi van? Ritkán látlak erre,
én felszedtem pár kilót, ha a kondi
nem lenne, reggel mindig úszok.
Jó a baksör, Lillával hétvégén
kiruccanunk. Most itt az ősz.
Tavasz, ravasz, tudod. A fejem már
nem fáj, de a gyógyszert betartom.
Mindig van nálam víz, nem tudom lenyelni.
Ezt csak így lehet. Te olvasol Bibliát?
Én minden este. Kínaiul kéne tanulni.
Nem élet ez máshogy, tudod, mert,
még egy kört? spirituálisan nem létezem,
hiányzik a lelkiség. De olvasok magazinokat.
Meg sportolok. Ép testben épp vagyok. Meg úszok.

A Duna győzi, üres a híd, csak a szétjárt partok
mutatják fényárnyait; elszórt ásványvízpalackok.
A homokban turistaszem, mintha nézne –
hány nyelven szól az ég, nincs már fölfelé se.
Torokszáradás, szomjat oltó séta,
a Duna győzi, csak hídja más, nem tudni mióta
nincs kopasz fej, nincs lassú izzadás, nincs betérés –
kávészag helyett csak levegőbe nézés.
A Duna győzi, hídja hív, szólít, hogy nincs folyó –
az áradásnak is csak első hangja jó.

Jól esne a sör, az első, mint a por, lemegy,
a második gurul, kortyolva jó a harmadik –
hanyadszor ülünk, s hanyadszor mondjuk, hogy
ülünk, s hanyadszor mondjuk, hogy hanyadszor –
rossz az örvény, zsibbad a nyelv, magunkra látni
exponálatlan emlék, már történés alatt is
részeg hunyorgás a részegség előtt –
amit itt hagytunk, görcsösen keressük.
Eszünk barackot. Történeteink
magvaválnak, idegennek is megtekinthetők.
Minden új arcban megöregedtünk,
s ha új szemeknek szól bólogatásunk,
sörhabba nézni jobb nekünk.
Avas magányban panaszkodunk.
Mégis jó a sör, boldogok vagyunk.

egy sörtalpat forgatok
habfoltok és hónapok
újra nehéz a fejem
halál helyett képzelem

halál helyett képzelem
habfoltok és hónapok
újra nehéz a fejem
egy sörtalpat forgatok

Ha a kötet felkeltette az érdeklődését, és szívesen olvasná a teljes könyvet elektronikus formában, írjon emailt a geheril@yahoo.com címre!