BELVÁROSI KÖNYVKIADÓ, 1998.
G. István László Merülő szonettek
„Harminc szonettet, pontosabban harminc – vagy szabályos vagy a szonettre erősen rájátszó, annak elemeiből építkező – verset tartalmaz G. István László új verseskötete. A költemények nemcsak formájuk okán szigorúan megkomponált, roppant fegyelemmel felépített lírai darabok. A szigorúság túllép a versformán és a felépítésén, átjárja, meghatározza a versek mélyrétegeit is. A cím nélküli, két ciklusba osztott költemények pszichológiai elemzéseknek tűnnek, élethelyzetek igen közelről szemlélt kinagyításainak, de jóval többek is ennél. A lelki szituációk és állapotok (rácsodálkozás, álmosság, vágy, gyász, árnyéklét stb.) filozofémákat hordoznak, metafizikai sejtelmeket nyilvánítanak meg, enigmatikus voltuk ellenére tulajdonképpen tiszta vonalvezetésű létanalízisek. – Kitűnő, érett kötet, minden verskedvelő, elmélyülésre hajló olvasónak.” (Legeza Ilona)
hátoldal
„Jó pár éve már, hogy valamely folyóiratban megállt a szemen néhány versen: írójuk G. István László. Tehetséges, gondoltam felpezsdülve. Nagyon tehetséges. Olykor még próbálkozik. Egy-egy kifejezése kicsit görcsös. Nehéz dolga lesz, mire kihozza magából önmagát, mert igényes és szigorú. S most harmadik kötetét olvasva boldog vagyok. Érett, a maguk egyéni módján kiváló költemények sorjáznak előttem, saját egységes hang különbözteti meg pályatárasiétól. Szigora nem engedett semmi csábításnak. Volt bátorsága hozzá, hogy ne álljon meg a vers megmunkálásának tetszetős félútjain, ahol pedig bizonyára megvolt a sorokban mindaz, ami mondandót a versbe szánt, de igénye kényszerítette rá, hogy megtalálja a legvégső kifejezést. És íme az eredmény: hibátlanul kész lírával lép elénk, megalkuvás nélkül hordozza korszerű-egyéni tartalmait, anélkül azonban, hogy a rettentő belsőmunka, meglátszana a versen, melynek felszíne oly tökéletesen szép és – látszólag – egyszerű, mintha mi sem volna természetesebb annál, amit mond. Súlyai többedik olvasásra buknak elő, s így együtt, a szépség és a súly, nagyívű és mély költészetet állítanak elénk. Ilyen verseskötet megjelenése ünnep a mai magyar verset kedvelőknek.”
(Székely Magda)
Miféle árnyékruha ez? Ha hozzád
szólnak, szemed bárányfelhők alatt
befogja az utolsó sugarat,
mielőtt fényleni küldi a honvágy.
Ólomhangú beszélgetésben inkább
hallgattál és nem hagytad magadat
vezetni, nehogy beteg szavakat
mondjál. A régi záporfény hatott rád,
a dallamoknak az a szürkesége,
mert minden kíséret hivalkodó –
Árnyékruha ez. Miféle folyó
lenne egy régi árnyéknak való?
Jól megmártózni… kinek jut eszébe,
hogy szeméből ragyog ki büntetése?
***
Ha nem lenne arcom, csak a helyét
láthatná másik arc. Egy arcra nézne,
ami nem láthatná arcnak cserébe –
arcán kívül rejtené mindenét.
Talán megsejtené, hogy elcserélt
egy arcot, és nem kapott arcot érte,
s mert nem lenne, tudná, hogy elcserélte,
s mert más lenne, nem tudná, mit cserélt.
Annyi arcot keresek, annyi arcra
emlékszem, pedig tükörbe se néztem,
pedig magamnak arcot sose kértem.
Arcommal más arcához sosem értem.
***
Látványtalan vagy. Mintha visszaszórna
a fény – s középen, sugarába metszve
(ahol nem hunyhatod le egy szemed se,
ahol úgy nyit ki az éj, mintha volna
vagy lett volna még, ami zakatolna)
látni lehetne, zakatolna benne,
hogy látványtalan: új és új terekbe
szóródna szét, bántó gondolatokra.
Csak a gyász tudja, hogy mi a fehér.
Szemedbe nézel, nem a tükrön át,
szembe szem, egy az egybe; mert magát
felejti a szem, ha szemet talált,
s már a felejtésről annak beszél…
Nem lát, de néz. Nem néz, de mint a szél –
***
Záporban, ahol kifárad a szél,
ahogy görbül, ahogy fúj, messze tartod
a kezed, azt hiszed, találsz kihajlott
régi ujjakat, de mind a tiéd,
mind remeg (mint reggel, mikor az éj
hajnalba kapaszkodik, hogy ne hagyd ott),
a záporban mindig látsz szomjas arcot,
és nincs semmi ok, hogy szomjas legyél.
Záporokat tanítsál, Istenem,
a földre esni, a halott vizet,
ami azt hiszi, hogy megérkezett,
hogy itt van, tanítsd, hogy halott legyen:
kinyújtózni a száraz földeken,
arcokon, ujjakon, csontok felett.
***
Forgásuk lesz a vakoknak. Forog
bennük, hogy nézni vágynak (láthatatlan
szenvedélyük forog, ahány alakban
semmit se látnak), újabb alakot
forgat bennük, amikor meghalok,
hogy a fény felszárad a homlokomban,
a mozdulatlan áradás, ahonnan
égre kerülhetnek a csillagok.
Eljönni az itthagyott arc helyére
(forog a búcsú, forogva felejtik,
hogy ránézhetnek, nem látnak semeddig),
a hideg pontot otthagyni az éjbe –
Kinek a vak szeme nézhet fel eddig,
hogy egyszer forgásomat utolérje?
***
Istenem, ne csak az legyen velem,
amit jószántamból is visszaadnék;
csak egyszer mondhassam neked: „maradj még” –
ha szárnyammá lehetne mindenem,
magamnak mondanám: „nem engedem”,
s mert úgy repülnék, levegőt se kapnék…
és ég lenne a repülés alatt. Ég
lenne már mindenütt a földeken.
Valami történni fog, nem szabad
(ha elrepülnék) megtörténnie.
Valami (nem szabad gondolni se)
szárnyadról (most történik) tépi le –
Istenem, ha a szárnyadban marad:
nem osztozol? kié a mozdulat?
***
Határ nélkül kínálom fel magam.
Aki engem akar, velem felejti
el akaratát vagy előbb elejti
bennem, s ha olyan csobbanása van,
mint akarom, már akarattalan.
És ha nem akarja bennem szeretni,
amiből szeretve lett, az jelenti,
hogy szeretve van. Vagyok annyian,
hogy sose találhassam meg semerre,
ami nem vagyok. Mint aki a kútból
merne vizet (és nem azokra gondol,
akik isznak), de kútba van temetve,
és megérzi, hogy szomjazni szeretne,
és kifelé vár, és befelé fordul.
***
Hogy indulok útnak? Falak falak
mögött, falak alatt, s hogy mit mitől
zár el a fény, hova fér, hova dől
(s hogy kiengednek vagy befojtanak
a fénnyel párhuzamos oldalak)
egy lépés, amikor az égre tör
és a földre lép, és nincs semmiből,
azt nem tudom, ha elszólítanak –
fulladásom is csak emlékezés:
aki elfelejti a levegőt,
mert álmában szedte, azé, előbb
indulok, tehát, mint a lepedők,
amiket rám tekernek majd, kevés
fényben, mint akit elborít az ég –
***
Kivilágíthatatlan álmodás
(mert ahhoz is fény kell, hogy elaludj,
ahhoz is szavak kellenek, hogy úgy
élj, hogy csönd van, hogy alszol), nem találsz
csillártalan szobát, amire vársz:
belülről élni fel a fényt, nézni, hogy
mikor kitakarhatatlan az ágy,
látni, hogy nincs hely, azt nem tudja más
helyetted emléktelenné aludni.
Föl alá jársz, fázol, föl alá jársz,
befelé szobát képzelsz. Odajutni
egy álom része csak: kiég a ház,
de semmi fény, majd jön a fény alatti
álom, kitakaródzol, kiabálsz.
***
Halottat is, aki később lesz meztelen,
vigyél halottat is, hogy ragyogjon a bőre,
hagyd ott, hogy bevegye magát a levegőbe,
hogy mire otthagyod, már átlátszó legyen.
Úgy fogsz átnézni rajta, mint az éjjelen
néz át, aki nem tud elkülönülni tőle,
akit kizár a föld és nincsen temetője,
és szabadon bolyong benne a félelem.
Magáért fénylik, amit elfelejtenek.
Ahol hiányzik, ott lobog fehér ruhája –
mert minden elborul, de csak egy éjszakára
ébred rá, hogy miért nem ébredhet magára
***
a láng szélén, tűz és nem tűz határán
ismerni föl, hogy nincs határ, nem ég
semmi, ha minden ég, ha mindenét
a napból az egyenletes halálvágy
a földnek adta: szín előtti látvány –
hunyt szemmel képzeld, hogy csak a tiéd,
lélegezz, ha képzeleted kiég,
mert úgy voltál egy, ahogy most akárhány –
a láng szélén maradni, integetni,
hogy szél legyen, a láng szélén maradni,
csak úgy, integetni, hogy szél legyen
***
Talán, ha lehetne végigmerülni
egy életen, és mint a víz alatt
(ahol a nyitott szem is csukva marad,
ahol a fény csak a szemem mögötti
sejtelem) mélyebbre lehetne szökni,
magamba húzni minden gondolat-
sodrást, a száraz szorongásokat,
hogy ott felejtenek: akkor a többi
zuhanás is mind megbocsájtható
lenne, nem bűn csak (kívül fúj) a bűn
előszele, mert felejtésre fújna,
hogy ne láthassak, ne élhessek újra –
***
Aki a holdat őrzi este, reggel,
kerekre nő benne, hogy halni készül,
bár része sincsen, mégis kiegészül
hideg árnyékkal, sápadt szégyenekkel;
tengerhívásra még hullámhegyekkel
szól, de már idegen völgyébe szédül,
belső halált hal, azt sem őrzi végül,
aki még a holdat őrizte reggel –
nem jó annak a tengerbe belépni,
aki a halált nyitott szájjal éli,
mert mivé hangosodik fel fülében,
ahogy zúg, hallgat s megint zúg a szégyen,
ahogy még egyszer akar halni, élni:
üresre forog a hold a fejében.
***
Szabadíts testem köré, hogy sehol
ne húzzon le súly, fullasztó az ég
(szárnyrángatásból, testetlen elég
a kimért idő), ha nekem hozol
kijárást az égre, feláldozol
(és torkomban is, amit mondanék,
föl-le jár, pörög, mint a rossz kerék),
és az áldozatban megváltozol –
ha neked, szabadíthatatlan arc,
akarhatatlan, amit nem akarsz,
hát nekem kell helyetted is akarnom –
(szárnyára ég rá, akit betakarsz,
kezed az ég fölött árnyék az arcon),
hát nekem kell helyetted is akarnom.
***
Vigyázz, a csillagok helyén
szempillátlan szemek figyelnek.
Csak menj az utcán (elvihetnek),
csak mondd a szélnek: semmi szél.
Tavaszra tél jön, télre tél,
az évszakokkal elvitetnek,
ha belőled csak az pereghet,
amiről senki nem beszél.
Nem lesz utána semmi gyász,
a csillagnak szemvillanás
(senki nem tudja, mért van itt),
ha valami megváltozik.
Az égre! Első, második
lehullt, az égre nézz! Vigyázz!
Ha a kötet felkeltette az érdeklődését, és szívesen olvasná a teljes könyvet elektronikus formában, írjon emailt a geheril@yahoo.com címre!