AMÍG ALSZOM, VIGYÁZZ MAGADRA

PALATINUS, 2006


G. István László Amíg alszom, vigyázz magadra

„G. István László új kötetében a magyar líra egyik sok évszázados vonulatát követve kétely és hit mélyen megélt belső küzdelmeiről ír. A matematikai pontossággal és zenei invencióval megkomponált kötet első felében katedrálist épít a versekből, sőt, mint valami gótikus templomépítő mester, kőszoborfaragásokkal fel is díszíti a homlokzatot, hogy aztán a kötet második felétől kezdve ebben a szavakból létrehozott térben hangozzék el ima, zsoltár, fohász és párbeszéd. Az Istennel folytatott párbeszéd során előbb a kételyekről vall, amelyekből megteremti saját Teremtőjét, hogy aztán Isten belső drámáját, önfelszámoló kételyeit – létének paradox bizonyítékát – jelenítse meg. Isten megszólítása az önmegszólítás drámájából bomlik ki, és megfordítva, a fohász hangsúlya fokozatosan áttevődik a fohászkodóról a fohászt hallgatóra: ’én behunyom a szemem’ – ’rám hunyd szemed’. G. István László sokszólamú istenkereső költészete egy nyugtalan, kutató elme önvizsgálatának összegzése. Hangja megrendítő tisztasággal tölti be a maga-alkotta teret.”
(Ferencz Győző)

hátoldal

„A Katedrális című első résznek/ … már a címe is jelzi azt a sokrétű közeget, ahol a versbeszélő istent (ami itt egyszerre a másik, az ismeretlen szinonimája is) keresi: Katedrális, Burger King, Resti. Az alapkérdés pedig már a könyv első sorában benne van: ’Mi a félelem záróköve?’ (Katedrális). Ez magára az istenfélésre, s ezzel együtt az isten nemlététől, a metafizikai magánytól való félelemre is vonatkozik. A második kis rész az első kérdéseire úgy próbál választ találni, hogy hétköznapi arcokat, helyzeteket vizsgálva kísérli meg a nem hétköznapit kikövetkeztetni. /…/ Az első fejezet harmadik szakasza erről a pontról rugaszkodik el, s egészen váratlanul a mítoszokhoz ugrik vissza. A sumér, a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrkörök néhány alakján keresztül kutatja megszállottan ugyanazt, amit kicsivel korábban még a Burger Kingben keresett. Természetesen a végső kérdésekre itt sincsenek végső válaszok, de maga a munka a lényeges: ’Mint törött cserép, darabját / összetenni nem hiába mindegy,’ (Istár mérlege). Az egész kötet egyik legizgalmasabb része ez, különösen úgy, hogy az itt olvasható versek vezetnek át a második nagy fejezet személyesebb hangvételű lírájába. Az Amíg alszom, vigyázz magadra címet viselő rész dialogikus, hol vallomásos, önmegszólító, hol istentagadó, átkozódó szövegeinek sora (jelzésszerűen) a ’Hitetlen’ című verssel kezdődik: ’Uram, ne játssz velem, ne védj a tűzzel.’ és a Rám hunyd szemed cíművel végződik: ’helyetted mondok egy / első imát, fogadd úgy, mintha benned / foganna, tükrödre: rám hunyd szemed’. Mindeközben pedig egy olyan utat jár be, melyet minden, a mai világban önmagának helyet kereső ember kénytelen bejárni, ráadásul úgy, hogy a legcsekélyebb mértékű megnyugvásra sincs közben esélye, s végül az istentől (legyen bármi is az), már csak annyit tud kérdezni: ’Te kinek imádkozol?’ ”
(Krusovszky Dénes)

a kötet 15% kedvezménnyel megrendelhető



KATEDRÁLIS

Mi a félelem záróköve? ha épül,
habarcsos éleit nincs semmi ív,
hogy megfeszítse, mintha látnál
szemekbe visszahalt, mintegy
merőleges tudást, hogy lélegezni
se könnyű, a fújtatás, ha maltert
kevernek, még visszatart, forgó
ütem, még tart, kever, ragaszt
a hűvös félelem – kunyhó se, nemhogy
oltárra váró díszterem. És semmi
gorgófő, vízköpő, hogy kővé lenne
benned, síkos homlokfal, puszta
tégla, várod, hogy összefogja
legfölül egy kocka jég, a végtelen.

BURGER KING

Mintha fejük gesztenye lenne,
tűburkából kibújt barna fényrés,
esznek a férfiak.
Nem gondolnak nőre, végtelenre,
széthajtogatják az átzsírozott papírt,
a fehér szalvétán átüt a majonéz,
beleharapnak a hamburgerekbe,
ahogy a sebben bennragad a géz,
forog a szájukban az étel,
utat keres a szájpadlás körül,
mintha a nyeléssel megszületne,
esznek, egyedül.

PÁSZTOR

A szél dolga nem az övé. Sosem volt igaz,
hogy állatot ember vagy kutya irányba
tereljen, jól lakatni mindig égi dolog,
ahogy növény fogan a szél mozdulatára,
és nem irigyli a méh, hogy a társa
nem gyűjt be semmit, úgy oszt életet,
hogy nem tudja mért. Visszafelé
mindig kilátszott a nap karimája, amikor
gulya mellett kísérte útján
a tegnapot, levette kalapját,
hajadonfőtt, nem a tisztelet, csak
nem akart kettőt, az az égi
ott fent úgy billegett, ahogy a kolomp
lépésütemre, még föl se jött a hold,
mire karámhoz ért. Etetni nem az ember,
a szoptatós anyákon látta, mindig
volt közelben egy, ahol kinn van
a mell, ott az idő ad enni, sose
az ember, a szél lengi újra, engedi
útra a holnapot.

A KÖNYVELŐ

Körbeszámolni, lista nélkül, nagy kapkodásban,
mint gyerek a játékát, ágy, hinta, ház,
sárgásfehér nézése volt, mint mikor egy
szín emlékezik, veszti árnyát, tükörarc,
balfele, mint a jobb, lepergett benne
tojásóra-év, nyomot sem hagyott,
egy barna naftalinfej, vállra ülő
nagy árnyék, koponyája behorpadt, szaggatott,
kitartó lélegzése, mint az ágynyikorgás,
zaklatott, tovább bírják a tárgyak,
nyomják lelkét, mint kő a kútban,
a vízszint emelkedik, úgy nő
a múlt, ahogy felejti élni,
számolni lista nélkül, most már
elbutultan, újabb fej nem, nem jöhet,
csuromvizes test hiába ázik,
ő körbeszámolta mindenét,
senki nem hiányzik.

FŐPINCÉR

Erejét nem, használja célzott
figyelmét, dezodor-hangszínét, álmos
zenész, aki ütemekkel nem törődik,
rendezget, papírszemét, pecsétes terítő,
körmére lakként pöttyent viasz, vakon
teljesített küldetés, hosszúra nyúlt
ministráns-gyakorlat kellékei, ötös
fizet, csak épp a felmutatás helyén
jattosztás, keményített köszönések,
lúdtalpas, hanyag vigyázz, kimért
kiszámított szünetjelek.

Fejében arctemető, minden vendég
felett kaddistalan rítus, mintha ásna,
hozza az újabb köröket, koszorú-rendelés,
annyi gyomor, jól lakatni a földet,
hogy senki se lássa, újabb társaság,
elégikus póz, édes nevetés, ínyenc saláta.
Kiömlött a só, egy tányér elgurult,
minden ember hozzátartozó,
mindenki megboldogult.

SZÍNÉSZNŐ

Szemén a festék, mint fán
a kéreg, villámlás után, ahogy
körbeérné a törzset,
mert a látás része lett a súly,
a lapos évek, két szezon között
a hasíték, amin kinéz, nem a lélek,
csak a másik testének tükre,
visszavakít.
Nyolc gyűrű négy ujjára
jut, bilincs, hogy ne érinthessen
könnyedén, ha ajtón belép,
leül, elsimít egy ráncot terítőn,
felhullámzik benne a tér
a bútorok közül, felbuggyan
a torkán, mint alvadt vér, ha
eltömül, egy-egy kifáradt szerep.
Erősödő lépések a végszavak, emlékezete
csikorog, nincs gyerek, csak salak,
felszór néhány estét, járjanak rajta –
ha levegőt vesz, látja, kifújhatja,
tüdejére a lelke ráragad, mint a lakk.

OSZTJÁK ASSZONY

Mosdani indult. A faggyúszag
a hótól felizzott, gőzölgő
bőre a szőrmék alól is más
bőrre éhezett, az ég mintha a földből
szikrázna, állathúgynyom sárgája,
tükörnap, rálépett, talpával
vétkezett. Az emberétől meleget
sose várt, dohánybarna kezén
kesztyűt formált a bőr, simogatása
perzselt, de enni nem adott –
metélte az időt, amit mellette tölt el,
ahogy leöli az állatot, kikészíti késsel,
felszerszámoz, nyári sátrat épít, mintha
lovat adott volna mellé az élet,
sarat szolgálni, mint majd amivé lesz,
betapasztani, ami adatott.
Mosdani indult. Lúdbőröző nyakán
jégcsík a piszok. Le kellene mosni
minden éjjelt, nedvet, ami ráfagyott.
Ahova néz, a fabódék előtt
a sok tisztulni vágyó arc felidézhetetlen,
bőrüket tovább hasítja a reggel,
szemük, mint a perje, széltől szaggatott.

A KOCSIS

Röntgenkép-kezeit a lovak
sörénye fölé ernyőzte, a gyeplő
csuklója körül vastag véna,
a lónyak lüktetése, a ritmus
vele ugrált ádámcsutkájában
az út buckás torlaszain –
a csípős szél szembepofozta, az izzadt
tincsek hajsatuba fogták
hosszú makkfejét. A szemhéj alá
befogott portól pont olyan véres
a szemgolyó, dühe csak, hogy úton van,
vadul és üresen szeretkezett, aki porban
született, mintha port verne a nemzés
ütemére, a lány sápadt, nagyfogú, tegnap
a padlás lépcsőjén nyaka, horpasza,
húsos háta, az is csak, hogy úton
legyen benne az élet, azért kellett,
tudta, rohadni is csupa mozgás,
nyüzsgés, hajsza a férgekkel meg a földdel,
látta a csontot csuklani, törni, lelkében
a nyüvekkel volt, mikor vétkezett.

HALÁRUS

A halárus napja ez. Bóbitás fején
mint félreértett harci dísz billeg
a sapka, vevőjét félmozdulatra
felméri, találomra választ pontyot,
visszanőtt körme az akváriumlében
mindig újraázik – érezni kell
a hal fejét, az ezüst szemet
csak az érti meg, akinek
kezében bárd, szívében az ütés
már előreszánt, aki kíméletében
kegyetlen, elvégzi, amit a sors kimért.
Tudja, melyik ujjpercnél megy át
a szeg vajkönnyedén, és ollóval
úgy vág el szemhéjat, ahogy más
salátát, zellert – ritkítja a szót,
az embert, egyenesít, megküzd, ha sért.
Szívén semmi kéreg, képzelj fát, ha üt,
lobog a geszt, ahogy a hal utolsó
kortyért küzdeni kezd, levegőt
harap vízért.

NÁRCISZ

A víz fodrozódása kinyújtja,
összepréseli, ujjheggyel érintené,
de megcsúszik a felszínen, alámerül
az arcban a kéz, amit összezár csak
hínártörek, zöld mély, mintha
szemébe volna benn, a langyos
csarnokvíz kisiklik az ujjpercek
közül, szájjal érinti a két ujj
között, felhasad, az arc
fintorogva figyel, több helyen
elszakad – álmában másik
arc volt ott, de ki látta? tudott
akkor is ránézni őrként, ha ő
nem; a messzefigyelőt nézni forróbb,
kívánni úgy is, hogy nem kívánja –
neki csak odahajolva megy, egyszerre
sistereg arcában a vér és szétpereg,
béka úszik rajta, csillog a szem.
Az elnyílt szájban mintha torka se
lenne annak, ami várja, odalenn.

PROMÉTHEUSZ

Ami ég odabenn meg az ég szemén,
azt megsokasítsa, hogy éjszaka
árgusként nyíljon fel a táj,
riassza a vadat, szemmel
tartsa az Istent, forróságával
kikutassa, csőrnyom se fáj úgy,
ahogy vallatja a bőrt, leolvasztja
a húst a csontról, porlasztja
a fehér gyökeret, ami nélkül
föld lesz az ember, azért jött,
hogy megsokasítsa, érezte persze
a szikla rücskös felszínét a hátán,
ahogy a lánc fogja a csuklót, minden
gyerekkéz az apát, mikor új földbe
nő egy nemzedék, újra nő
a máj, Héraklész nyila csak
áltermés az időben, üres ék, a láng
fényében látta már, hogy a kín
sorsrész, időeresztékek közötti
ideg, hideg lett a szíve, mikor
tenyerében hozta, de tudta,
miért jött.

ÁBRAHÁM

Nevetni kell az öregedő combon,
mikor a törzset támasztva biccen,
lejtőn lefelé caplat a síkon is,
a gyérülő szakáll, a ritkás szőrzet is
átlátszó réteg a test előtt, ahogy
a halál tudata hályog a lelken.
Kapaszkodj és nevess, ha vágyad
felvirágzik a gazból, megárvult, tél
eleji bimbó osztja a sorsot, indít
hegyomlást, nemzedéket, dudva
a szó, de belőle sarjad a sorstalanok
ígérete, sokasodni végre, hiába.
Nevess magadon és kapaszkodj
botodba és a mába, fogatlan
ínyed vigyorítsd öreg
combok közé, mintha kivájt tököt
szülne a szélbe Sára, a te öreg
arcod, mostantól azt vésed csecsemőre,
gyerekszájra, nevess, nevess Izsákra.

KRONOSZ

Irtózott a rendtől. Eloszlott benne,
villám hangjában a tűz ígérete,
képtelen volt satuba fogni lelkét.
Az elrendelés hangját elnyomja a láva, jóság
oda nem fér, Rheiát is úgy szerette csak,
hogy gerjedelme önkörébe zárja, igazi
indulat nem indít sorsokat, kezébe,
testét körbeérő fagyökérbe fogta,
meg se nézte. Aztán magára maradt, szeme is
fényesebb, ormótlan asszonyteste szétrepedt,
új arcot lökött a földre, övéhez hasonlót.
Le kellett nyelnie. A föltorlódást
megtartja a gyökér, ne éljen virágzás
elszakadva, törzse nélkül, védtelen parazsat
engedni izzásba, két üresség
között föleszmélni ne hagyjon halandót, istent
semmi kéj. Mert akármi örök élet
is, ha sorsba fér, nyugtalanít, mint
az ég-föld vonal a tengeren, beszorulva
anyja, apja közt, belülről parttalan. Rheia
mélyülő íriszében látta már, a rend
mit akar, minden új nemzedék kizárta
szívét. Gyerekre nézni, mintha fejében
szeme helyén valami szilárd sodrásra
találna két kő.

JÓB

Ökrök, tevék és juhok, a három
hír Hekaté-arca, mint egy olcsó
karneválon, Sabeusok, tűz, Káldeusok,
a hírnök három alakban egy, Chaplin-
mozdulattal kihasznál ismétlést, poént.
Nincs ebben semmi sorsrím, az időben
ezek mind protézisek, elhajták,
megégeté, elhajták, a bevégzett múlt idő,
hogy megtörtént, az „épp most
és veled”, mint öregek nyammogása,
nagyapja ette így a hámozott almát, fog
nélkül, állkapocs-őrléssel, szégyenletes
volt odanézni is, mert minek, a sors
lejáratása ez, hogy lejár, annyi seb
ég most annyi szájban, kinek fáj,
ki nézi meg, érezte persze, tompa lett,
hogy tartogat még negyediket az idő,
mert nem volt folyása, balta csap
kéregre ennyiszer, csók és féreg
zápora a testre, ahogy az új hírnök
hozta már – üres akkordot, szemet hányszor
lefogni, uram, kinek? – nem gondolt
semmi másra, szakálla viszketett.

GECSEMÁNÉ

Mintha romló hústól ijednék
el akkor, hogy este lesz, a sötétnek
szaga van, emlékezete a bevarrt
fénytelenség, mert koncentrál,
de nincs mire.
A legyek szállnak, dolguk ez.
Annyi apró láb mássza össze bennem,
amit megőrizni nem érdemem vagy hitem,
zsibbadásnak hinném, ha teste volna,
neve a félelemnek. A lerágott
húst kívülről figyelni munka,
összegyűlik annyi egy idő alatt,
belülről nincs benne szem, hogy lássa –
sötétedéskor mégis belső szem rothad
el, új fényre érzéketlen csüggedés,
amiért most mindened odaadod.
Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én,
hanem ahogy te akarod.

MÁRIA

A lábfejére légy szállt. Végig a seb
mellett araszolt, almaalakú nagyujjkörme
tetején dörzsölte első két kezét, mint
aki az imádságból csúfot űz. A fulladás
után a test a görcsből pattogva enged,
a befagyott légszomjra rianás az eltelt
idő. Meddig nézzük ezt? A katonák
a röhögésből fölnéznek, fejfájásuk
domborzatát kémlelik, boruló eget
a jós, a szó mégis bennem születik meg,
fiam, mert nekem nincs szükségem lelki
ismeretre, értem te semmit nem vettél
magadra, maradok végképp szeplőtelen, egyedül.
Csak én, hazafelé a saru alá beszökik a por,
vörösre dörzsöli a talpam, csak én
gondolok mindig magamra, most se rád,
még az ecetíz is összeér a számban más
fűszerekkel, mert a gyász, a romlás
elkerül, félnek tőlem, mint dögtől az élő,
Holdtól a tenger, úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.

HITETLEN

Mindig egyidőben nyugodni, kelni
elfáradtam, uram, én benned alszom,
és nem leszek nap, hogy égig se érjek,
s már visszahívsz. Jobb lesz nekem a másik,
a behajló bot (körkörös menet
helyett bolyongó lelkiismeret),
amit kezembe raksz, és nincs kezemnél:
bánatból vétket, bűnből bánatot
verni fel vele, hogy a kárhozat
alakot ne öltsön, fusson a porból.
Nekem nincs, uram, lélegzetemért
hitem, hullámokból kiérni nem
tudok – úgy gondolj rám, hogy utánam ég,
aki elgondol, s elhamvad, ha nem –
Uram, ne játssz velem, ne védj a tűzzel.

ÁLLÓVÍZ

Mint gyónás közben szűnő hangerő,
mely szűntében belül emelkedik,
úgy apad a tenger, dagad belül
tarajtalan, a lélek mit sem ér,
ha meg nem merül a lelketlenekben,
haltetem és állóvizek szaga,
apályos, torkolattalan halál
ha meg nem kísérti, úgy el se veszne,
meg se maradna, mint a bűn a tömjén
szellőzetlenül feloldó, zsolozsmás
illatában is kirojtosodik
csak, – ne hallja senki, gyónom, ne hallja,
vétkeimnek hangja meddő – kivárom,
amíg a fülkagylón belül dobog
a folyni vágyó tenger vagy a vér.

ELSŐ AGNOSZTIKUS TÖREDÉK

Iszonyú volna egyszer rád riadnom –
megtalálni mindent a rianásban,
lent, jég alatt, hogy az imát az ér
vékony jégszálakkal hálózza be,
hogy elvérezzek, ha beteljesül.
Csak hínáros tekintetben a vágy,
ami teljesülve sem boldogabb
hozhat nekem a kért nevek helyére
kölcsön nevet, kölcsönös áldozat
helyett, ne lehessen nyugvás, ne nap,
ne forogni arra éj, ne remélj, ne
akard, hogy a hályog benned szakadjon:
iszonyú lenne magamra riadnom.

AMÍG ALSZOM, VIGYÁZZ MAGADRA

Égni sem éghetsz, Uram, mert az égés
elemészthetetlen, te meg a felhőt
arcodban hordod – ne próbáld öntözni
világomat, mert az nem a tiéd.
Ázni sem ázhatsz, Uram, mert kihunyt
szemed még emlékeztetne a lángra,
pedig a kiégett tekintetekből
előbb repül el a lélek, te is
tudod, és nem főnix az, csak egy-egy szárny
madártalan, mert Uram, forditott
világban te sem lehetsz már Noé –
én előbb békülnék ki teveled,
aztán égre rajzolnám jelemet,
hogy te, aki küldözgeted az ágért,
újra és újra kiküldöd kezedből,
fogadhasd csőrtelen hírnöködet.

ZSOLTÁRHANGRA

Szárnyaid árnyékába rejts el engem,
hogy repülni ne lássanak, mikor
veled repülnék, a szemnek nem való
a szárny, a szem letöri a galamb-
tollat a fölfeszülő izmokon.
Piszkos guanó mind a rebbenés
a téren, autókerék hajtja el
morzsára tülekedő szégyenem,
mert úgy vágyom rád, szaggatott a fej,
buta galambmozgással üdvözülni.
Inkább szétkent madárszárny, út a test,
hozzád vezet, ha van, ha nincs a végén,
és hangja sincs, lifeg, galambtetem.

ALGÁK ÉS ANGYALOK

Micsoda hatalom tarthatna vissza
téged attól, hogy legyél? Mint a hínár,
szanaszét a kezünk, imát ne várjál,
a kérés hiánya a víz alatti
üreg, átfolynak algák, angyalok
azon a szemgödrön, amin magadra
látsz át, és nem tudod, Uram, ki vagy.
Vagy, aki vagy, tudom, csak buborékok
hirdetik bennem jöttödet, ha jössz,
mintha mennél, ha szólsz, mintha hallgatnál
is el, zápor bennem a félelem,
hogy megtalálsz, mikor elvesztelek –
belső jégverés a hit, nem terem
ha benne más, csak egy örökidő
várni, a szív szoruljon és a szó –
nevezzen újra név – legyen a rög.

ÁTOKMALOM

Kitaszíttatni annyiféleképp
lehet, ne ismerd meg a te neved,
ne a szívedben élj, csak a szív körül,
ami üdvözül, azt dobogja szét
köréd a szív, forgasson legbelülre.
Addig óvd magad, míg óvásod is
óva lesz, ne nyúlj soha semmihez.
Addig mondd kéz a kéz a kéz a kéz:
hogy kezeddel érint a kárhozat.
Ne ismerd meg a te neved, ne jöjjön
el új ország, arc, újabb szenvedély.
Elválasztva, mint égben régi ég,
kívül-belül burokban tartsanak,
malom forogjon benned, virradat,
nem éjszakára nappal virradó,
nem is sötét, hogy önmagát jelentse –
ne ismerjél meg egyetlen nevet se.

KARTHAUZI

Ne panaszként, fogak közül szorítva
szélnek, legyenek szavak, szégyenek,
szájat körbeégető szomjúság,
amiben hallgatni és szólni egy –
mintha megbánná a tél, hogy hideg,
és tehetetlenül még hidegebb
bűnbánatnak hinné, amit beszél,
pedig megátalkodott lett a szél –
legyen, hogy ne érhessen vissza hozzám,
ne kergethesse arcomba a vért,
mint a levélhang avart fellazító
csönd mögött, amíg földön nincs a fa
más lombokhoz jut el, hallhassanak.

NE A SZÓ

Hajtsál messze a szótól, ne a szó,
álomban megnyíló álomhiány,
ami szemem belülről fogja le,
mintha meghalni is így kellene,
ne a szó hajtson engem, és imámban
ne a szél hajtsa a lelket, a lélek
keljen föl a széllel – ne engedd zúgni,
a hangja csak mint felejtés előtt
felerősödő hiány-előérzet,
odaférjen, ahol nem szólt előbb,
ne a szó, mert a fulladásban is
csak a levegő emléke a rossz –
lehúzhat a víz vagy az élni vágyás
görcse, a szomj bárkié: így örök
élet, hajts messze a szótól, a fulla-
dás a beszéd, akárkié a szó.

A ZARÁNDOK

Zarándok-lelkű vagy, mert nincs hibád,
s a tökéletesnek nincs otthona –
mindenütt jelen és kivonhatatlan.
Átfoghatod még, amit adsz a térből:
nagy átlós nyújtózás visszasegít
a kulcsolhatatlan kezdetekig,
de ott bizalmad is bízatlanul
csak rád marad – mert amit még mutathat
két egymásnak fordított síktükör,
ha szorosra préselt, kinek mutassa?
Kinek az egy-arcába ütközöl,
ha magad vagy az, aki ott fogadna?
Te még annál is kiszolgáltatottabb
vagy, aki szükségét nem maga végzi –
hogy bírod nézni, hogy nincs, aki nézne,
hogy nem fáradtál bele az egészbe?

HIGANYBESZÉD

Nem lehet több kérdést neked szegezni,
úr vagy a válaszok felett – nem adsz
erőt, hogy olyat kérdezhessenek,
amire új, teremtő mozdulat
sem elég, akármit mutatsz. De tudjad,
hogy alázatod alázuhanás,
és nincs tér fölemelkedni belőle –
mikor föloldozol, közelbe hozzák
gyöngyözõ homlokod: nem üdvözülnek.
Hogy szeded össze a váltott erõt,
találsz-e torkodban helyet beszélni,
milyen lesz, ha az én félelmemet
nagyobb félelemmel kell betetőzni?
Megváltásunk, mint a higany folyása
gyöngyöt perget szét, szavadból a szót.
El kell mondjad, hogy védtelen vagyok,
és rejtened, hogy téged sincs, mi óvna.

MÁSODIK AGNOSZTIKUS TÖREDÉK

Nem érted a kétséget, nem tudod
visszalélegezni, amit kifújtál,
várni sem tudod saját hangodat.
Benned élővé lesz a képtelenség,
fáradt se lehetsz. Neked kimerülni,
mintha kincsekkel tömnéd zsebedet,
szomjúságodban csak forrásra lelnél,
nagy haragodban elsimult az arcod,
ítéletedben se lettél magaddá –
feledted mondani magad felett.
Rád nem emlékszik senki, mert te vagy,
amiben emlékezni tud az emlék,
s amikor felejtünk, benned forog,
ami volt, de nem lett, hogy elfelejtsék.
Ha akarnál, se tudnál jobbat ennél –
és sosem fogod fel, ha féltenek.

RÁM HUNYD SZEMED

Te kinek imádkozol? Jól tudom,
emberésszel felmérni mérhetetlent
olyan, mint szánalom helyén a szó –
szélbe küld, mint most téged én, kinek,
te kinek imádkozol, csak ha szánni
lehet, lehetsz mindenható, ha nincs
ki betakarja akaratodat,
nincs üres árnyék vagy hályog, ha nincs
mi mindentlátó szemed beborítsa,
úgy kifakulsz a szeretetben is –
szavad kiégett szövet, ha szövétnek
nem hamvad el nyomodban: éj se azt
akarja folyton, hogy imák helyén csak
kút legyen vagy szomjat oltó, kiszáradt
meder, feltölti a nappalt az árnyék
teste újra, kinek imádkozol,
ha nincs kinek, helyetted mondok egy
első imát, fogadd úgy, mintha benned
foganna, tükrödre: rám hunyd szemed.