ÖT AJTÓN ÁT

LIGET, 1994.


G.István László Öt ajtón át

„Ennek a kötetnek már a címe is sötét asszociációkat kelt. A kapu, az ajtó ugyanis minden mitológiában egy más világba, azaz a másvilágba vezet. Az öt kapu itt nem egyszerűen megsokszorozása a halálba vezető utaknak, hanem az ötös számmisztika összekapcsolása a kapuképzetekkel. (…) keleti misztikákban egészítik ki az európai négy alapelemet az ötödikkel, a széllel. Nem véletlen hát, hogy a szélnek nagy szerepe van ebben a költészetben, s hogy még egy ciklus is viseli címében a szót: nem rossz a szél. (Szepes Erika)

hátoldal

„Ez egy nagyon jó első kötet. Vers még nem nagyon akad benne, de van két telitalálat: a Yeats-parafrázis és Az örök lakás.”
(Orbán Ottó levele)

„Az Öt ajtón át allúziói – ha szabad így fogalmazni – transzepochális toposzok automatikus átvételére épülnek. Vagyis e versek képkincse (például évszakok, természeti elemek, mitológiai és bibliai narratívák) megszokott irodalmi jelentéseket idéz. (…) megállapíthatjuk, hogy a kötet kérdésirányait nem határozzák meg a disszemináció kihívásai. (…) jó néhány szöveg aktualizálható és továbbgondolható rétegeivel mégis kétségtelenül jelzi G. István László tehetségét.” (H. Nagy Péter)


OKTÓBER

Erdőt borít a csönd, hangja még jó lesz bármi másra.
Múltba a most belefér. Tél és nyár száll ide hóból sárba.
Zöldet temet az ősz. Sírja már régen meg van ásva.
Összetevődik a kéz. Lassan hull a világ egymásra.

1987.

BETLEHEMI ÚT

Vásárlásnak indult. Aztán nem az lett a lényeg.
A buszon a szokásos. Csak nem kellett jelezni,
mert a végállomásig. Nem kellett jelezni.
Mint a kabátot húztam magamra a reggelt.
Kint esett. Nem mentem gyalog, nem siettem.
Sál volt rajtam. Cipzárral igazítottam meg a reggelt.
Alig csípte be a sálam. Estig kibírom. Kint esett.
Tócsák a buszon. Talpak a tócsában. Cipők.
Én vásárolni megyek. Két ismerős. Nem kelett jelezni.
Boldog voltam, mert eszembe jutott egy régi út. Nem tudtam,
kikkel, hová. Magamban, oda? Nem tudtam,
csak az egész. Ti hová? Egyetemre, hány vizsga,
csillagos, jaj, de jó. Ők nem értették, minek örülök.
De nem kellett jelezni. A Szarvas tértől csöpögős
lett az út. A sálamról a nyakamba folyt a víz. Pedig
régen szálltam fel. talán most lett délelőtté a reggel.
Meg hát fölálltam, úgy illik, ha ismerősk egyszer.
Talpam alatt a nyirkos padló. Felszívta a beszélgetés.
Így, függőlegesen kitettem magam a ködnek. A Vár sehol.
Talán oda mehettem régen? Kitettem pedig magamért:
ez a szellem. Az orrom is elcsöppent a Duna fölött
– milyen csillag van most fölöttem – észre sem vették.
Elfelejtettem, hogy boldog karácsonyt, ha befordulunk.
Boldog karácsonyt, csak ne jelezz!
Ne jelezd, hogy már megint itt vagyok.
Boldog karácsonyt: nem látok addig.
Csak tudom, hogy most leszállhatok.
„Biztos itt lakik.” Leszállhatok.

1992.

HÍRNÖK

Előbb csak intett, messziről, ágak közül.
Még eltakarták a visszavert zajok.
Végre kivált a megbontott reccsenésből.
És avval ébresztett, hogy nem vagyok.

1992.

ÖRÖK LAKÁS

Ezen a széken semmi nyom.
Lapját a szél csupaszra fújja.
Lábakon áll a temető súlya.

Nehézkedő gyerekkorom.
Mondom újra, mondom újra.
Lapját a szél csupaszra fújja.

Lábakon áll a temető súlya.
Nehézkedő gyerekkorom.
Ezen a széken semmi nyom.

1994.

YEATS PARAFRÁZIS: AZ ŐS NÉZI MAGÁT A VÍZBEN

Azt mondta az ősök őse,
„Minden oda húz,
Afelé, ami megelőzte.”
Keze, mint a madár körme,
Lába csavart fának törzse,
Odaér a víz.

Azt mondta az ősök őse,
„Ami szép, az itt se, ott se,
Akár a víz.”

1993.

ÉJJELI KÖR

Időt nem mutatok.
Fokonként leszek sötétebb.
A szoba minden szögletét
átjárja álmodó fényem.

Az ismerős tárgyakon
néha megbillenek.
Ez a búcsúzás.
Mindet otthagyom.

Még egy bútoron
találd meg remegésem,
rajzold rá napórám.

Forgok egy sötét zongoraszéken.

1993.

Ha a kötet felkeltette az érdeklődését, és szívesen olvasná a teljes könyvet elektronikus formában, írjon emailt a geheril@yahoo.com címre!