PENTAGRAM

PENTAGRAM – VERSFORDÍTÁSOK

a fordításkötet itt 25 % kedvezménnyel megrendelhető

FÜLSZÖVEG

G. István László versfordítás-kötetében új szemléletű (bár nem hagyomány nélküli) vállalkozásba kezd: öt költői életmű 20-20 versén keresztül a XIX-XX. és a XXI. század szövegeit hozza egymással rejtett párbeszédbe. A Dickinson-Yeats-Plath-Owen Sheers-Kei Miller versek így együtt egymást magyarázva és egymással termékeny dialógust folytatva, a tematikus összefüggéseknél azonban kevésbé nyilvánvalóan, inkább a dikció, a beszéddinamika és a drámaiság karakterjegyein keresztül alkotnak hagyományhidat. A válogatás néhány ismert vers újrafordítása mellett részben antológiákban már szereplő darabokat, nagyobb részben azonban magyarul most először olvasható szövegeket tartalmaz,.
G. István László fordítóként több válogatott verseskötetben is részt vett: a könyv is tartalmaz néhány Yeats és Plath verset, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában már megjelent, ezeket azonban több újabb szöveggel kiegészítve egészen új kontextusba helyezi. A walesi születésű Owen Sheers és az Angliában élő jamaicai Kei Miller versei ismeretlenek a magyar olvasó előtt. Versviláguk, drámai elhallgatásaik, szövegeik egzotikus környezetrajza és energikus ráfogásai a nagy klasszikusok környezetében is megállják a helyüket.
A versfordítások mellett G. István László más műfajokban is fordít: Stephen Greenblatt nagy sikerű Shakespeare-monográfiája és egy Yeats dráma (A kócsag tojása) magyarra ültetése is az ő nevéhez fűződik.
(Ferencz Győző)

PLATH ÚJRAFORDÍTÁSA ELÉ

Pentagram címmel adok ki verses fordításkötetet. Öt költőtől fordítok – közűlük három: Dickinson, Yeats, Plath beszerezhető magyarul, bőven fordítottak tőlük, a fordítások kitűnőek. Kettő: Owen Sheers, Kei Miller szinte még nem szóltak magyarul – Sheerstől néhány szöveg akad, talán. Most mégis ez az öt hang – bennem – egybekívánkozott. Húsz-húsz verssel kényszerítő teret hívtak elő, egy fordításkötet terét: angol-amerikai zordságot, elhangolt pátoszt, fanyar próféciát.
A kimondás, a kijelentés energiacentruma kísértett mind az ötben. Dickinsonnál hallgatag vulkanikusság, Yeatsnél elvarázsolt, mondókás-vajákos prózaiság, Plathnál hisztériába hajló, démoni nyersesség, Sheersnél a keserédes idill torokhangzása, Kei Millernél a trópusok tágas, száműzött próféciája. A kijelentés energiája szintjén életmű-rímek ezek – hangjaikból felépült az ötívű boltozat.
Plathtól csak egyetlen egy szöveg van, amit nem fordítottak le előttem magyarul, a többi mind nagy vers, öröktől fogva antológia-darab. A meglevő fordítások érvényes, telitalálatos darabok. Az újrafordítás tehát nem volt a magyar olvasó érdeke – csak az önző, és önzéséből építkező fordítóé.
Tandori Zúzódásán nőttem fel – illetve pontosabban, húszas éveim a Zúzódáson edződtek – egy-hang építette Plath-t, a Tandori hangja, mint egyfényű lézersugár: egyszerre gyógyított és roncsolt, mint az antiszeptikus fogyasztói világot bombázó besugárzás-terápia. Ebben a hasadó energiában mindenki tönkremegy: alkotó, befogadó, ha komolyan veszi az energia természetét, és mindenki megtisztul – ha a besugárzással élni tud.
Egy burjánzó világban meg kell tanulnunk a nyelv besugárzásával élni. Szükségem volt tehát a nagy versekre, még egyszer, most már a saját hangomon, hogy eddzenek és gyógyítsanak. Sejtelmességükkel, rámenős (olykor hisztérikus) drámaiságukkal hívják tetemre bennem az elvesztegetett időt – a privát vallomásosság közbotrányát, intimitás és pornográf közszereplés egybeérését. Az életszentségeket körbevevő olcsóságot és ennek az olcsóságnak a drámai, megvesztegethetetlen nyersességét.

 

SZEMELVÉNYEK:

EMILY DICKINSON

657

A Lehetségesben lakom –
Szebb Otthon mint a Próza –
Jóval több ott az Ablak –
Magasra nyit – Ajtója –

Cédruserdő Termei –
Szem nem látja a végét –
Örökké állnak a Tetők –
Tág keretük a kék Ég –

A legjobb – Látogatók –
Mást nem is kell – tenni –
Kitárni mind a két Karom –
A Paradicsom – ennyi –

670

Nem kell Kastélynak lenned – a Kísértet –
Nem kell Ház – megtalál –
Az Elme folyosója – rosszabb
Az igazinál –

Biztonságosabbak az Éjfél
Külső árnyai
Mint a Belső Találkozás
Hideg hívásai –

Biztonságosabb a Kolostor
Kövén a Vágta –
Mint fegyvertelen hagyott magad
Meglátása –

Magadtól mélyen rejtve Benned
Írtózhatol –
A Bérgyilkos a Házban
Kisebb Horror.

A Test – Fegyvert szerez –
Ajtót bezár –
Felsőbb szellemre, Többre vár és
Nem talál –

695

Ha szétválna a Tenger
És új Tengert mutatna –
És az is – újat – mind a három
Elférne gondolatba

Még több Tenger közé –
A Partjuk néptelen –
Leendő Tenger szélein –
Bennük – a Végtelen –

712

Mert nem vártam meg a Halált–
Hát megvárt engem Ő –
Ketten ültünk Lovaskocsin –
Meg az Örökidő.

Szép lassan hajtottunk előre –
Nem ismert kapkodást –
Hagytam Munkát és Örömöt,
Hogy lessem Mosolyát.

Iskolához értünk – szünetben
Birkóztak alakok –
Elhagytuk a dermedt Mezőt –
A lebukó Napot –

Vagy minket – hagytak ott –
Reszket a Dér – testünkre hűl –
Rajtam csak egy Fátyolruha
Meg Körgallér – csak Tüll –

Elértünk a Házhoz, ami
A Földből Kidagadt –
De alig láttuk a Tetőt –
A Párkány – Föld alatt –

És telnek az Évszázadok –
Gyorsabban mint a nap –
Látom, hogy a Lovak feje
Végtelenbe mutat –

721

Mögém bukik – a Végtelen –
Elém – Mi nem hal meg sosem –
Közben – Magam vagyok –
A Halál felfénylő Kelet,
Mikor mindjárt Hajnal lehet,
Nyugat felé ragyog –

Mondják – aztán – a két Világ –
Együtt – örök Királyi–ház –
Nincs Apja – nincs Fia –
Ő – a mindig uralkodó–
Ő – a magában változó –
Két–Isten egymaga –

Csodák hullnak elém – és így –
Csodák mögém – csoda a Híd –
Félhold a Tengeren –
Északra tőle mély az Éj –
És délre tőle mély az Éj –
És Örvényben – a Menny –

754

Élesre töltve – Életem –
A Sarokban hevert.
A Gazda egy nap arra járt –
Rámismert – elcipelt –

S már csörtetünk Erdőkön át –
Már lőjük a Vadat.
Ha Hozzá emelem Szavam –
Hegyek visszhangzanak –

Ragyogat nyájas Mosolyom
A fénylő Völgy felett –
Olyan, mint Vulkán arcokon
A feltört Élvezet –

Aztán éjjel – ha kész a Nap –
Őrzöm védem Fejét –
Jobb mintha az Éjet közös
Tollpárnán töltenénk –

Ki Őt bántja – azt bántom Én –
Ahogy volt úgy marad –
Megcélozza a sárga Szem –
Nézd hüvelykujjamat –

Tovább élek talán – mint Ő –
Ő még tovább – Igen –
Mert gyilkolni még van Erőm –
De így meghalni – nem

1461

Vedd vissza – Mennyei Atyánk
A Bűnösség Pillanatát,
Amit a te szent Kezed
A Világba csempészhetett –
Bár kegyesen – bizalmadat
Nekünk, a „Hamunak” add –
Mi megbocsátjuk Neked
Saját Kettősségedet –

1539

Te lefekszel, én betakarlak –
Adjon Isten addig Nyugalmat –
S ha már élnél – amíg feloldoz –
Adjon Isten Lelket a Porhoz –

1732

Kétszer lett vége, mielőtt
Véget ért, ez van hátra,
A Halhatatlanság veti
Életem harmadjára

Akkora reménytelenségbe
Éppen, mint a két másik.
Hogy válni kell, ennyi a menny,
Ez vár elkárhozásig.

1755

A prérihez elég lóhere és darázs,
Egy lóhere, egy darázs,
És kábulás.
A kábulás mindenek fölötti,
Ha nincs a többi.

WILLIAM BUTLER YEATS

SZAVAK TALÁN ZENÉRE

VIII.

A LÁNY ÉNEKE

Elindultam egyszer,
Egy férfiről daloltam,
Akit vágyva szerettem,
Ismered őt, jól van.

Egy másik jött felém
Botjára görnyedten,
Alig állt a helyén,
Leültem, sírni kezdtem.

És ennyi volt a dal –
De most ki mondja meg
Az öreg volt a fiatal
Vagy a fiatal volt öreg?

IX.

FIATAL FIÚ ÉNEKE

Megváltozik, bőgtem,
Banya lesz, csupa ránc.
Aztán a nagy csendben,
Amit szivemre zárt,
Válasz tört belőlem,
Belülről kalapált.

Nézd meg ezt a képet,
Pihenj meg a szemén.
Ha minden elenyészett,
Ez ott marad a helyén.
Banyák meg nem éltek
A teremtés idején.

Ahogy megértettem,
Mert szívem igazat szólt,
Rögtön letérdeltem,
Hogy leborulhasson
Szívem előtt minden,
S végül megbocsásson.

X.

JANE AGGÓDÁSAI

Ruháját cserélte
A föld. Várta a tavaszt.
Meghal a szerelem,
És ha mégse,
Akkor nem igaz.
Mondjad, ha nem.

Csak ilyen test marad,
Csak ilyen lehellet,
A szerető ilyen.
Válthatnak csókokat,
A vég jön közelebb.
Mondjad, ha nem.

XI.

JACK BIZAKODÁSA

Örök szerelemért
Vallottam ma meg
Összes bűnöm nevét:
Telírtam szemed.
Bármi ára legyen,
Ha örök szerelem.

Kettétörtem szivem
Az erőfeszítésben.
A szerelem ilyen:
Szikla-keménységben,
Elhagyatottságban
Élhet virágzásban

SYLVIA PLATH

KRÁTEREK
(Edge)

A nő kiteljesült.
Halott

Arcán a végbevitt mosoly.
Folyékony görög sors illúziója

Csorog alá tógája ráncain.
Meztelen

Talpa mintha szólna:
Megérkeztünk, nincs tovább.

A két halott gyerek fehér kígyó
Betekeredve –

Előttük tejescsészék, üresek.
Visszahajtogatta

Testébe őket, a rózsaszirmokat
Szorosan, ahogy megdermed

A kert, felszivárog az édes illat
Az éjjeli virágok torka mélyén.

A holdnak nincs mért szomorkodnia.
Csontcsuklya mögül figyelhet.

Hozzászokott már ehhez.
Hívnak, csikordulnak a kráterek.

SZAVAK
(Words)

Fejszék –
Csapásaik szólítják az erdőt,
És visszhangjaik.
Visszhangok távolodnak
Középről mint a lódobogás.

A fanedv
Könnye árad, mint a
Víz a kőre,
Hogy visszafeszítse
Tükrét.

Csobban a kő, forog,
A gazos zöld fölfalja
A fehér koponyát.
Évekkel később
Találok rá az úton –

Száraz szavak, lovasuk nincs,
Csak a fáradhatatlan patakopogás.
Tó mélyéről
Állócsillagok irányítják
Addig a sorsot.

ZÚZÓDÁS
(Contusion)

Szétárad a szín, piszkoslilán.
A test többi része szétmosódik,
Gyöngyházban a fény.

A szikla mélyedéseit
Megszállottan szívja a tenger.
Az egész pillérzet üreges.

Légypiszoknyi
Végzet a falon
Mászik lefelé.

Becsukódik a szív,
A tenger visszaömlik.
Letakarják a tükröt.

JÓSÁG
(Kindness)

Jóság kering a házamban,
Jóság asszony, olyan kedves!
Gyűrűjének kék-vöröse füstöl
Az ablakokon. Mosollyal
Telnek a tükrök.

A gyereksírásnál mi lehet valódibb?
A nyúl sírása vadabb,
De lélektelen.
A cukor mindenre gyógyír, mondja Jóság,
A cukor megnyugtat, folyik,

Minden kristályszeme borogatás.
Ó jóság, jóság,
Felszed mindent édesen,
Japánselymem, szegény lepkém,
Bármikor feltűzhető, nincs érzéstelenítés.

De már jössz is, kezedben tea,
Egy gőzkoszorú.
Patakzik a vér, a vers
Megállíthatatlan.
Átadsz két gyereket, két rózsát.

HALÁL BT.
(Death & CO.)

Ketten, naná, hogy ketten vannak.
Ez teljesen világos most már –
Az egyik sose néz föl, zárt szemhéja
Alatt dülled a szeme, mint Blake-nek.
Az anyajegye

Az áruvédjegy, azt állítja ki –
Meg a forrázott sebeket,
A keselyű
Csupasz patina-fényét.
Testem nyers hús. Csőre

Mellévág: még nem vagyok az övé.
Elmondja, milyen rosszul fotózom,
Elmondja, milyen helyesek
A kórházi csecsemők a hűtő-
Dobozban, picike

Fodor a nyakukon,
Csigás halotti ingecskék
Redője,
Aztán a két csöpp talpuk.
Ez nem mosolyog, nem dohányzik.

A másik rágyújt.
Haja hosszú, elbűvölő.
Ez az állat
Fénylik, ha maszturbál,
Szeretetre vágyik.

Nem mozdulok.
Virágot rajzol a fagy.
Csillagot rajzol a harmat.
Harangoznak,
Harangoznak.

Valakinek annyi.

TÉLI FÁK
(Winter Trees)

A nedves hajnali tinta oldódik a kékbe.
A fák mint egy botanikai rajz
A köd itatósa mögött –
Gyűrűikbe emlékek gyűlnek,
Évente esküvők.

Itt nincs kurválkodás, vetélés.
Annyival jobbak, mint a nők.
Könnyen érnek, nem kényszeredetten.
Szél ízét érzik, láb nélkül
Állnak derékig a történelemben –

Annyi a szárny, a másvilágiság.
Ebben ők Lédák.
Ó, édes zöld levelek anyja,
Kik ezek a piéták?
Az örvösgalamb árnyéka dalol, de semmi se könnyebb.

GULLIVER
(Gulliver)

Tested fölött a felhők
Magasan, jegesen,
Kicsit laposan, mintha

Üveg fölött, láthatatlan szállnak.
Nem úgy, mint a hattyúk,
Nincs tükörképük;

Nem olyanok, mint te,
Nincsenek cérnával lekötve.
Hűvösek, kékek. Nem olyanok, mit te –

Te a hátadon fekszel,
Meredsz az égre.
Befogtak a pókemberek,

Apró bilincseket tekertek rád
A vesztegetések –
Annyi a selyemszál.

Hogy gyűlölnek.
Ujjad völgyében beszélnek, cérnaférgek.
Vitrinbe akarnak zárni, hogy ott aludj.

Egy lábujj, még egy, mind ereklye.
Pusztulj innen!
Pusztulj hét mérföldes lépttel, ahogy a messszeségek

Köröznek elérhetetlen Crivellinél.
Sas legyen szemedből.
Ajkad árnyából szakadék.

SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK
(A Birthday Present)

Mi van a fátyol mögött? Valami szép, valami ronda?
Annyira csillog, van melle? szögletes?

Biztos ritka dolog, biztos ezt akarom.
Mikor főzök és hallgatok, érzem, hogy néz és gondolkozik.

„Ezért jövök elő,
Ez a kiválasztott, a karikás szemű, a forradásos,

Aki lisztet mér, és leveszi, ha több,
És mindennek megfelel, megfelel, megfelel.

Ez kapja az angyali üdvözletet?
Jézusom, micsoda röhej!”

De nem hagyná abba, nekem csillog, azt hiszem.
Legyen csont, vagy mit bánom, legyen gyöngygomb.

Egyébként sem akarok idén valami nagy dobást,
Hiszen baleset csak, hogy élek.

Megöltem volna magam boldogan, mindegy, hogy hogyan.
De most itt a fátyol, függönycsillogásban,

Januári ablak áttetsző selyemfénye,
Fehér babaholmi, halotti levegő villogja át. Ó ivor!

Elefántcsont lesz vagy agyar, valódi szellem-oszlop.
Na nézd, hogy mennyire nem érdekel.

Na add csak ide szépen.
Ne szégyelld, nem baj, ha apróság.

Ne undokoskodj, kész vagyok minden borzalomra.
Üljünk le hozzá, kétfelől, nézzük, ahogy fénylik,

Ahogy tükrösen visszavillan.
Együnk mellette utolsó vacsorát kórházi tálcán.

Persze tudom, mért félsz odaadni,
Rettegsz tőle,

Hogy a világ majd sikításba robban, s vele a fejed,
Ez az antik boltozott bronzpajzs,

A dédunokák csodája.
Ne félj, nem így lesz.

Csak fogom és elveszem, csönben odébbmegyek,
Még azt se hallod, ahogy kibontom, papírcsörgés,

Szálló szalag se lesz, sikoly se.
Látom, nem képzeled, hogy tapintatos vagyok.

Ha tudnád, hogy gyilkol ez a fátyol napra nap.
Neked csak átlátszó, üres levegő,

Pedig, jóisten, sűrű gyapot, egy regiment
Szénmonoxid-felhő.

Úgy lélegzem be édesen, édesen.
Érrendszerem láthatatlanul telítem

Ezzel a porral, ami évről évre lepergeti bennem az időt.
Te meg ezüst öltönyt húztál az alkalomra. Ó, te számológép –

Hát ami végleg elmúlt, nem tudod elengedni csak úgy?
Muszáj lilára pecsételned mindent?

Meg kell ölni, nincs kegyelem?
Amit ma akarok, azt csak te adhatod.

Ablakomban áll, mint az ég, olyan.
Ágyneműmből lélegez ki mindent, a hullakamra-hidegből,

Ahol a szétspriccelt életek történelemmé dermednek össze.
Ne add fel postán, hogy kézről kézre járjon,

Szóban se add tovább, mert mire ideér,
Hatvan leszek, mit kezdenék vele.

Csak ereszd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez a halál,

Csodálni fogom erejét, időtlen szemét,
Látni fogom, hogy komolyan gondolod.

Látod, ez nagyszabású lesz, igazi születésnap.
Nem nyiszál a kés, hanem belehasít

Csupasz-tisztán, mint a csecsemősírás,
És a világ elválik tőlem.

A VÍZEN ÁT
(Crossing the Water)

Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak.
Akik a vízből isznak, a fák, hova mennek?
Sötét árnyékuk átéri Kanadát.

Valami kis fényt a vízivirág átereszt.
Levélhangjában semmi sürgetés:
lapos, kerek, mint minden sötét tanács.

Jéghideget csap fel az evezőlapát.
Elárad a sötét a testben és a halban.
Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp.

A liliomokból kifénylik egy csillag.
Üres szemű szirén, vajon elvakít-e?
Lelkekbe tompult a döbbenet.

VARJÚ ESŐS IDŐBEN
(Black Rook in Rainy Water)

Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,

Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki –
Hulljon a foltos levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.

Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy netán választ kaphatok
A néma égből, nincs panasz, amit
Kérek: egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy igéretet,

S az olcsó tüzet megtalálom –
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket

Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok
Fásultan (mert hátha itt
talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;

Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,
Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett

Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,

Valami lényeget. A csodákon,
Ha a fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.

ARIEL
(Ariel)

Kivárás a sötétben.
Aztán kék roham: testetlen
Távolok, kopár hegyek.

Istenoroszlánnő,
Végre egyek lettünk,
Sarok-térd egybeforog! – Barázdák

Nyílnak, záródnak, egy nyak
Barna íve,
Amit megfogni nem tudok.

Bogyók néger
Szeme egy-egy sötét
Horog –

Árnyak. A szájat fekete
Édes vér tölti.
Valami más

Ragad az égbe –
Combok, bozontok,
Sarkamról bőrszilánk.

Fehér
Godiva, kibontom magam –
Halott kezekből, halott kötelékből.

Most búzává
Habzom, tengercsillogássá.
Gyereksírás

Olvad szét a falban.
És én
Vagyok a nyíl,

Harmat öngyilkos
Röpülése, maga a vágta,
Vár a vörös

Szemű reggel, az üst.

LÉGGÖMBÖK
(Balloons)

Karácsony óta velünk laknak,
Tiszták, bűntelenek,
Ovális állatok, de lelkek,
A fél lakás az övék,
Láthatatlan selyem-levegő áramok

Mozgatják őket, bolyonganak,
Pukkannak, sikítanak,
Ha nekik megyünk, aztán elnyugszanak, alig remegve.
Sárga macskafej, kék halacska –
Ilyen holdak közt élünk

Halott bútorok helyett!
Szalmaszőnyeg, fehér falak,
S ezek a vörös, zöld
Levegő-planéták forognak.
Melengetik

A szivet, mint a vágy, vagy
A páva áldja meg a
Földet, szabad madár, leejti tollát,
Fénye csillagot szikrázik szerteszét.
Kisöcséd

Összeszorítja a lufit,
Nyávogtatja, mint a macskát,
Mintha vicces,
Ehető rózsaszín világ volna a másik oldalán,
Beleharap,

Aztán visszazöttyen,
Pocakos kisköcsög,
Bámul a világra, tiszta víz.
Öklében
A szétfoszlott vörös gumi.

OWEN SHEERS

KÉSŐTAVASZ
(Late Spring)

Férfinak érezhettem magam,
mikor kiheréltük a fiatal
birkákat, nagyapámmal.

Előszedtem a sötétnarancs
tömítőgyűrűt a nejlonszatyorból,
ráfeszítettem a napon, acélkeményen

a célnak megfelelő eszközre,
ő meg a birkát lába közé vette,
mintha csellón játszana.

Szétterítette a szőrtelen rózsabőrön,
becsalogatta a zsákmányt a zsákba
félkézzel, mintha tehenet fejne,

finom tarsolyból a két szappanos babszemet,
míg másik kezével gesztikulált,
kérte újra a fogót,

amit nyújtottam neki vissza,
néztem, kinyílt ökölbe szorult keze,
hogy befejezze.

A farkakkal is végeztünk akkor,
úgyhogy hetekkel később, arra járva
kezdhettem a számolást;

a farkak, mint a barkák, a reggeli
munka szélverte hozadéka –
elvetett magok után egy különös aratás.

EGYENLET
(The Equation)

Elmesélte, hogyan törölte le
nedves szivaccsal enyhe délutánokon
a logaritmus betűjeleit a tábláról,
hogy ért haza a csirkeól édes metánillatába.

Hogyan vette át az öltöny helyett a munkaruhát,
és süllyesztette kezét a vödör mélyére,
és vizes öklét fent kinyitva hintett
a baromfinak egy marék magot.

S aztán hogyan nyílt szét az a kéz,
hogy a sötétben kitapogasson
az alvó tyúk holt súlya alatt,
mint bűvész, akinek mestersége a varázslás,

egyszem csupasz, forró tojást a barna tenyerén.

BÚCSÚZÁSKOR
i.m. Jean Sheers
(On Going)

Mindenütt műszerek, ahogy ilyenkor szokás,
mérték, vetítették, mutatták
a lélek hőmérsékletét több ablakon.
De te elzárkóztál ettől,

csak feküdtél, törékenyen,
ősöreg gyerek, az oldaladon,
arcodra tapadt a bőröd, ahogy erőlködött,
lélegezeted mint feszegető szél.

Egyetlen műszerre volt szükségem
amúgy is, ami működött,
mikor megcsókoltam papírhomlokod,
és te jelezted a szemed

nyiladozó rebbenésével,
fél másodpercnyi értés ömlött végig rajta,
mielőtt elmentél, hogy visszacsússzál
lassan záródó álma mögé.

NAPTÁR
(Calendar)

Tavasz

Fecskék köröznek, a telefondrót
köré horgolnak hangjegyet,
áramerővel éneklik le a kottát.

Nyár

Gyűszűvirág ajkai közt
méhek ereszkednek alá, idegesen,
mint szeretők az első éjszaka.

Ősz

Egy pók ujjlenyomatot
táncolt ki két ág
közé a térbe.

Tél

A fészkek vérrögök a fa
érrendszerében – a varjú
elmúló ragály.

HAZATÉRÉS
(Coming Home)

Anyám ölelése kínos,
mintha két nyitott karja között a tér
gyerek testét zárná, nem felnőtt férfiét.
A konyhában dagasztja a tésztát,
üti, lapogatja, mielőtt kinyújtaná.
Mindenütt csupa liszt, fehérek
a szőrszálak az arcán, kisimulnak a ráncok.

*

Apám odakint mindig megázik.
Nyakig a munkában a sövénynél babrál,
a hézagot javítja újra, minden télen,
szélét nedves szalmával béleli ki –
a kökénybokron megfagy lehelete.
Mikor visszaér, haja összekuszálva,
zsebéből kilóg a szalmareszelék.

*

Körbeülünk, nagyapám tölti a bort.
Remegő kézzel tartja az üveg nyakát,
minden pohár ajkára odalöttyint;
évről évre gyorsabb ez a zene.

DADOGÁS OMLADÉKON
(Stammerer on Scree)

Nekem ez a lejtő a nyelv.
A kő lehámló bőre,
ahogy folyton lecsúszom róla,
mozgó egyhelyben topog a láb,
omlik a törmelék, zuhog a kemény víz.

Amikor megállok,
a meredeken rézsút
oldalát arcommal tartom, gyerek az anyját,
akkor nem mozog.
A köveken végigkopog a csönd,
elnyugszik a hegy felszínén,
ez jelent mindent.

Ha újra elindulok,
kezem között szétesik,
szétcsúszik a mászó lábak alatt,
ahogy emlékezetből a szavak,
magánhangzók a nyelv alól.

LEVÁLÁS
(Leavings)

Egy évig súg a szél neki,
vékonyodik a szóra,
a levél elválik az ágtól,
bőrt borít a folyóra.

Laza, ekcémás felszín,
halott arc, csupa petty.
Hullásában ez a szép,
egyszer volt, hova lett.

NAPFOGYATKOZÁS
(Eclipse)

Külön néztük, ez volt talán a baj,
rád engedni a városi fél-sötétet,

szétterült, figyeltem, keze a földeken
a hármasával megülő varjakat követte.

Aztán, ahogy félholdnyi lett a nap,
bennem maradt – hogy összetartozunk,

talán az éjféli dél szeles monokróm homálya,
vagy a holdárnyék, ahogy szakítva egybetakar.

De csak érzékcsalódás, a fény ötlete volt,
megértettem, mikor felhívtalak éjjel;

figyeltem a hangod a vonalon át,
ahogy fogyasztott, bezárt egy új hideg jelenlét.

S aztán aznap éjjel az álmom –
felfelé néző arcodon az árnyék,

az ő árnyéka, ahogy emlékezel rám.

MRS FRAZER
(Mrs Frazer)

A nyolcvanéves Mrs Frazer naponta
búvárkodik, lemegy a partra,
a sötét víz, mintha titkot takarna,
ellepi a szirtet szürke foltja.

Ruhában lép be, nem vetkőzik, testét
nem mutogatja,
szereti, ha körbefolyja a vászon,
arccal lefelé lebeg, mint a hulla.

Néha átbukik egy hullámon,
teste ilyenkor oldalra rándul,
de többnyire moccanatlan vár,
sose jön ki az ár gyomrából.

HARRIS A PARKBAN
(Harris in the Park)

A lányok frissen kibontva.
Érzi a hajak lebbenését,
mélyen a naptej illatát a bőrben,

a leégett vállak ívvonalán,
hallja, a folyóparton
valaki könyveket lapoz.

Talán csak egy levél
furakodott át
az ágak sűrűjén?

Egy madár hangolni kezd,
csónak és evező
vizet hasít,

válaszol a krikett,
tik-tak, a metronómra –
kopog a fehér bot.

MAJÁLIS
(May Ball)

A nyakkendő két csokra idegen,
esetlen, mint egy hal az áll alatt,
babrálok vele, ádámcsutkámat,
hogy ki ne álljon, beljebb nyomkodom.

A tükörből nagyapám esküvői
feje néz vissza hirtelen,
a torokgyulladástól beesett arc,
jólfésült haja száradó széna.

Gyászfrakkba dugva, komolyan áll,
újdonsült férj, magába rejti
érzelmeit a párja mellett;
hatvan év múlva majd még elmeséli.

A szíve a mellét szinte szétveti,
a város legjobb lányának nyújtotta
karját, büszkén tartja most
törékeny ujjait erős keze.

A megbarnult képen mégis úgy hat,
hogy sok mindent magába rejt,
kikeményített nézése, inge,
szája, mint a nyakkendő, rászorul.

*

Suvickolt cipő, nadrágtartó
feszül a vállon, hát nélküli mellény,
végigmegyek a konyhán,
sok mosatlan edény vörös fényében.

A benőtt kerten át érkezel,
csillog mögötted az este,
kontyba kötött hajad felbontja a fény,
földig érő fehér ruhádat.

Elámulok hibátlan nyakadtól,
karcsú vázán
bordázott inak,
májusfa-szalagok, mikor forgatod.

Vigyázva követlek, kölcsön-öltönyömben.

*

Egyetem-tér: sok fej ágaskodik,
hogy utolérje a zajt az utca végén.

A tömeg ágakat növeszt, egybemozog,
fölötte poszterek világítanak.

Egy száj szirmot bont a rendőr válla közt,
DUGD FÖL A PÉNZED, KURVA GAZDAGOK

Láng lobban mellemből, arcomra ül,
kizárva életemből, várok itt.

A bejáratnál a jegyet átadom,
pezsgőt kapok helyette, elveszem.

*

A kerengőben elcsitítanak,
a vonósnégyes galambszárnyakkal
kel versenyre, rebben ereszről ereszre.

A „Szűzhó-udvaron” műcsillám
szitál a lányokra, kezükben a tálcán
táncol vállmagasságban sok vodkáspohár.

A színpadon hipnotizőr csettint,
a „médium” a szemét hunyja, nyitja,
most pedig a kedvenc dalodra gondolsz…

*

A csigalépcsőn felkapaszkodunk
lépteink visszhang-csarnokába,

fürdőszobába botlunk a tetőn,
vállad fölött nyitod az ablakot,

villog a hátadon a fény,
folyékony neonfehér fátyol.

Csak állunk az ünnep tetején,
lélegzetünk kifújjuk az éjbe,

te lehajolsz, azt mondod,
oké, tiszta a padló,

kezeddel felfogod ruhádat,
hullámba gyűrődik térded körül.

S már szállok el, a lézervetítő
az öreg kövekre szórja szét a fényt,

halántékomban lüktet a vodka,
terjed a szívverés,

látom az ereszen a galambot,
a „Szűzhó-lányokat”,

téged és a ruhádat,
a piszkot a térdeden,

a tömeget az utcán
mint egyetlen testet,

a lelassult szájat
motyogni a váll fölött,

az öltönyt, nagyapámat,
aki az életet magába rejti,

s magamat, akiből folyik a szó.

ÖRÖKSÉG
R.S. Thomas után
(Inhheritance)

Apámtól dadogást, mint
beszédem küllői közé beszorult botot.
Fáradt hunyorgást, vágyat,
hogy legyenek majd csontjaim
a hegy csupasz köveihez közel.
A térképek rendjét, a rossz idő
káoszának csodálatát.

Anyámtól a kín
élvezetét a kéjben,
fémes kék szemet,
hosszú perceket az esőkopogta
istállóban száradó ló mellett.
Az asztalos esztergapadját,
hogy hasítson a tényből legendát.

Mindkettejüktől –
szükséget, amit közös
életük kovácsolt ki;
az idő kalapácsával edzeni szellemét:
tűzvörös legbelül,
kívül hideg sötét.

KEI MILLER

MI LETTÜNK A KALÓZOK
(How we became the pirates)

Ebben az országban erős akcentussal
beszélsz; a kocsmában kigúnyol egy nő.
Próbálod nem észrevenni, de vajon
hány szívet sikerült már megbántania?
A gyűlölet itt
visszafogott, mint a táj,
udvarias „viszlát öregem“ takarja.
És mégis min gúnyolódnak –
ahogy a szavakat máshogy ejted.
De talán a gyarmati sérelem
üt vissza, hogy most is mi lettünk a kalózok,
a feketék, elraboljuk az angolt az angoloktól,
a költőktől a költészetet, hogy az
angol vers többé nem Angliában él.
Megkapja tőled – hölgyem, ha én
ebben az országban elkezdek egy verset,
az sose lesz a magáé.

VÉGÜLIS NEM TUDOD
(After all you do not know)

Ebben az országban, mikor megérkezel,
elég kétségbeesett vagy ahhoz, hogy
online rendelj útifüvet – végül is
nem tudod, mi micsoda, vagy hol találsz
hitet, fűtést, megszokott hangokat.
Éjjel a reményteli ablakon nézel át,
a kompjúterén, Jamaicára vársz, hogy
átessen ide, megtöltse a lakást. Meg kell
történnie, gondolod, ha ébren maradsz,
elég sokáig leszel a jó csatornán, jó
szót írsz be a Google-ba, kumina,
pocomina
, írod, és Elverine – az anyád neve;
ha találsz egy helyet, ahol az útifű
szalagjára klikkelsz, és emlékezel
a reggelizés sárga kényszerére,
mintha a nap kelne fel a tányérodon.

MINDIG CSAK FÉLHANGON
(Always under your breath)

Ebben az országban egész nap járatod a cédét,
hogy az üres lakást forró evangéliumával
töltse meg. Igen, egy éjjel hazaérsz,
hogy szőnyeget, falakat találj,
szigeti hűsen feltett függönyöket.
Ki akarod nyitni az ajtót, hogy a szobatorokból
halljad a halleluját, hogy magad is belépj
a reggae kórusába, ami szinte tilos
itt. Mindig csak félhangon
mondasz a meteorológusnak boom-bye-bye-t,
babiloni hittel folyton hűvöset, szelet jósol
mintha nem létezne Hőség. De te –
te még hiszed, ujjadat szopva mész az ágyba,
anyádra, kövér nagynénikre gondolsz, és hallgatod
a fáradt cédét, ahogy forog egy szál hiten.

AHOVÁ BEILLENÉNK
(Where we might fit)

Ebben az országban egy gyapjas fekete
ember rendszerint biccent neked az utcán –
így köszönti a másmilyen időt, a másik
országot, ahová beillenénk.
Néha elfelejted, hogy te akartál
idejönni – hogy amilyen kemény volt
betörni, éppolyan
kemény volt előtte kitörni…
Visszabiccentesz, mert a mai nap
másra fogod haragod, legyen rendszer,
rasszizmus, akármi. Mert nem igazság,
hogy nagy országban a kicsi most se számít.
Ha most visszabiccentesz,
legalább tudsz majd sírni este,
van ebben valami vigasztaló. Mert
nem kell bevallani még, még
nem, hogy amit otthagytunk, az se más,
csak a só.

TÖRVE I.

Érintő a
(Tangent a)

Az életem salak és beton
volt, mint mindenkié, pedig
azt akartam, hogy ne így legyen.
Azt akartam, hogy a cipőmben
ne legyen folyton kavics.
De a haldoklók ránk hagyják minden útjuk;
ágyukból a végtelenbe szökve
azt mondják nekünk: járj jól.

A nagyanyám sátorban
imádkozott.Valami
agresszívet érzett a kőben
és a cementben –
mintha valaki átérhetne, mintha
az élet nem lenne salak és beton,
negyven év bolyongás a vadonban,
mintha képtelenek lennénk
hátunkon vinni magunkkal,
felpakolni a templomot.

TÖRVE I.

VII.

Minden koporsót széttört, szétszórta a tollakat.
Az órákat szétverte. És amit fának hittem
és szögnek, lakkfénynek, bársonynak, óra-
mutatónak, az most csak a csönd.
Úgyhogy én is törni fogok. Megtöröm
a rendet, feltöröm a földet, amin táncolok;
megtöröm anyám szívét; megtöröm a böjtöt – nem használt. Széttöröm a láncot – legyen vége
velem. Megtöröm a testet, a szót, a kenyeret.
Feltöröm a menyezetet. Betörök állkapcsot, csontot.
Eltörölöm a bujdosást. Megtörök követ és átkot.
Minden meg van törve. Minden meg van írva.

A TEMPLOMOS ASSZONY KLIMAXTÓL SZENVED
(the curch woman goes hrough menopause)

Az öröklött mangók és mandulák helyén
kemény kaktusz, szárazság mindenütt,
oázisnak még elszórt árnya sincs.
Templomban ül az asszony, könnyen venné,
de szent nővérei érzik körülötte
az égésszagot, és látják lefolyni
a combja közt a homokot.
Kezüket megtört hasára téve
a nők egy másik vízről beszélnek!
És a templomban, a teste legmélyén
valami moccan, mintha gyerek.

A TEMPLOMOS ASSZONY KÓRHÁZAT LÁTOGAT
(the church woman visits a hospital)

Ágyról ágyra jár, imájában Jézus
meggyógyítja őket, ha betegek.
Felemelik a köntöst, a sötét hús
fénylik a ráktól, kell a szent kenet.

Minek? Meghalnak mind szent kenetestül;
Az olivaolaj a fejükre loccsan.
A pusztító angyal meg nem rendül
a véres ajtótól, mint Egyiptomban.

AHOGY MEGJÖN A VASÁRNAP
(Like how Sunday comes)

Mikor a binghi dobolni kezd
mikor a táncos lehelletében fehér rum lángol

megjön a sűrű néger érzés

Mikor a mosó asszonyok vörös úton járnak
fejükön folyóban mosott ruha-korona
mikor századok érnek össze halk zümmögésben

megjön a sűrű néger érzés

Ahogy megjön a vasárnap
elnémulnak egyszerre a szavak
és fehér-szárnyon, nyelveken beszélünk
izzadunk, mint az eső, és a dalnak
viharhangja lesz
olyan ez

mikor a binghi dobolni kezd.

A PRÉDIKÁTORNAK ÍGY KELLET VOLNA SZÓLNI
(What the evangelist should have said)

Az amerikai prédikátor megváltást hirdet:
a folyóparton állsz, a másikon Jézus,
hosszú karjával átér, örökké magához
emel. Mi csak a remény folyót ismertük,
csobogó folyót – csak csörgő patakot,
ami áttör a nádon, könnyen átugrasz rajta,
vagy átlépsz köveken. Nem volt Mississippi
vagy Delaware, hajózható folyó.
A megváltónak itt nem kellett hosszú kar.

A prédikátornak így kellett volna szólni:
ha megjön a folyó solyan mint a tenge‘
ott vagy az aljá‘, érzed a lehelete‘
beszivoda levegő‘ jön fela buborék
hozzánősz a halhoza mélyheza zöröksötéthe
za megváltó a traktorkarú
érted jön hogy kiszegyena vízbő‘
odateszi a kezé tahasadho‘
únnyomjaki belőleda folyót.

CSUPA HALK DOLOG
(The silent things)

Felhagytam a prófétálással. Próbáltam,
de a mondat végén nem rengett
a föld, a magánganzókban nem zengett
hurrikán; fenyítéseimre egyetlen
térd se tört meg; nem volt
hamu, fogcsikorgatás, mélyharang.
A legeslegvégén Jamaica csak
Jamaica maradt, még mindig
az a város, ahol a szószék felhő-
karcoló, óriásplakát a prófécia,
hatalmas és következménytelen.
Szóval feladtam. Nem éri meg.
Katasztrófákat cipelni a nyelven
mindig is veszlélyes volt, ha egy nap
fontos lett a mustáríz,
a zabkása állaga, íze,
amit a szájunkkal teszünk,
csupa halk dolog.

TÖRVE II.
(The Broken II)
I.

A féreg kettétörve kettő.
Százzá törve a féreg száz marad.
Nem vagyunk-e mi is, mint a férgek,
először egyben, aztán
osztódva, sokszorozva, törve?

III.

Talán törve lehet csak igazán szeretni.
Mintha valakit meglátva a lélek
széttört utat keresne, bejáratot.
Isten lábát is el kellett törni,
hogy énekelhessünk hozzá. Anyám,
ha úgy tünt is, hogy nem szerettelek,
csak azért volt, mert nem tudtam, mi az.
Csak azért volt, mert szikla voltál
köröskörül és nem volt bejárat.
Erőd miatt is azért zúgolódtam,
hogy fejem lágyát védjem. De ha tudtam volna,
hogy megtörtelek – anyám, a szeretet
úgy támadt volna fel, mint Jézus, hatalmasan,
hatalmas gyógyulással hatalmas magasba…
olyan hatalmas most közöttünk az űr.

V.

A határok egyenetlenek. Minden sziget
bizonyítja. A térképen az egyenes vonalat
olyanok húzzák, akik nem tudják, mi a hegy
vagy a tó vagy a nagybácsik, nagynénik
vándorlása vagy a nyelv. Vannak
indiánok Dél-Amerikában, akik
vízum nélkül lépnek át határokat, új
zászló nekik nem jelent új utat.
Minden világ egy másikba enyészik, semmi se
egyenes, egyszerű – a világ nem megy így.
Ez hazugság
. Szerelmem, ha először
küszködünk, hogy mellünk-lábunk
összeérjen, az természetes. Testünk más-más
sziget, határainkat másképp veri a só.
A szerelemben a bőr egymásra tör, a test
egymásra vérez, egymásba gyógyít.

A TEREMTÉS KÖNYVE
(Book of Genesis)

Ha lehetne egy könyv teleírva a szóval,
legyen – s a szó hallatán minden megindulna: fenyő
és fény és menny, madár szárnya, bálna – és mondjuk,

minden nap végigvennénk az oldalakat,
hogy rátaláljunk a csak nekünk legyenre –
nyitott könyvvel kóvályognánk az utcán,

bandzsítanánk a sok olvasástól; önrímekben
beszélnénk, magát visszhangozná a szó – és mégis
egyre járnánk körbe és mondanánk legyen és legyen

amíg a csöndes álmokat is mind megtaláljuk.

a fordításkötet itt 25 % kedvezménnyel megrendelhető

Owen Sheers honlapja

Kei Miller a wikipedián