KERESZTHUZAT

LIGET, 1996.


G. István László Kereszthuzat

„A befelé figyelő tekintet a második kötetben végképp átadja a terepet az álmoknak. A versek hosszabb lélegzetűek, az első ciklus („Hang és árnyék: álomversek”) egyetlen hosszúversnek is felfogható. Legeza Ilona írja a ciklusról: „álomversekről van szó; gyerekkori álmokéról vagy a gyerekkort visszaálmodó felnőttkoriakról, álomszerű visszarévedésekről vagy álomban való visszaemlékezésekről. Ezek az álomi tájak egyébként fölöttébb prózaiak: előszoba, konyha, lépcsőház, esti fürdés, egy kis kirándulás, úszás a part közelében ’csak a part mentén. csak ott szabad’, könnyű betegség, vacsora stb. Ami álomi bennük, az a versek atmoszférája, furcsa irizáló volta, a kontúrok elmosódottsága, illetve irreális határozottsága, a szinekdochék mindenütt való eluralkodása, a gyermeki prelogikus vagy mágikus gondolkodásmód, bizonyos sorok, fordulatok, szintagmák, jelenetek állandó, szinte kényszeres ismétlődése.”


hátoldal

A kötet későbbi verseiben is fontos szerepet kapnak az álmok, az álom-evidenciák, akár egyetlen, nyelvileg egyszerű, képében-logikájában szürreális dalban van kimondva („Harangozásra”, „Évszakok születése”, „Körtánc”), akár valami álomi történet az alapja („A kastélyban”; az utolsó ciklus versei). Az álom fogalmával függ össze, hogy a kötetben szimbolikus szerepet kapnak a látás és a vakság képei. Az utolsó ciklusában – az elsőhöz hasonlóan – mások környezetében, társas terepen (büfé, házibuli, busz, strand) jelenik meg ugyanaz a magány, amely a többi versben az álmot látja.” (Mesterházi Mónika)

I. HANG ÉS ÁRNYÉK: ÁLOMVERSEK

ÜZENET

Lesz egy árnyékom, hosszabb lesz, mint a többi.
Bárhol temetnek el, ott fognak eltemetni.
Fogják majd az ujjam minden kilincsen.
Az leszek, aki belépne, de nincsen.

EGY RÉGI ÁLOM

Lépcsőre nem. Mélyen voltunk már.
Emlékszem szódásszifonokra. Egy fiú
kiabált. Furcsa öntött mécses
a kisasztalon. Sokan főztek.
Olyan volt, mint egy rossz nyaralás.
Talán a szájammal volt bajom.
Kontyos öregasszonyok vászonruhában, pedig
hideg volt. Te hallottál már olyat,
hogy az ajka, az ajka fázik
valakinek, csak az ajka?

Lépcsőre nem. Emlékszem a savanyú szagra.
Kiabált egy fiú, hogy megint
kell neki. Rászóltak. Hallgatott.
Sokan főztek. Egy lány azt mondta:
„idáig nem hallatszik semmi sem”.
Furcsa virágillat volt a hajában,
de nem engedte, hogy megöntözzem, pedig
kannák is voltak, körös-körül.
Kontyos öregasszonyok ráncait
számoltam helyette. Megnyugtatott,
hogy mindig hideg volt.

Lépcsőre nem. A szódásszifonokat
ritkán használták, inkább férfiak.
Nekem volt egy titkos virágom:
a koszorú. De illata nem volt,
csak egy lány hajának. Idáig nem,
idáig nem hallatszik semmi sem.
Te hallottál már olyat, hogy
nincs mellettem senki sem?
Lila volt az ajkam, csak ennyit mondtak.
Az ajkam.

Lépcsőre nem. Mélyen voltunk.
Hamvában égett a mécses.
Nem emlékszem az éjszakákra.
Nem emlékszem a nappalokra.
Égett a mécses.

VACSORA

Olyankor kanál volt, fémízű. hideg.
Mondták, „csak nyugodtan”. Kaptam pirosat.
Savanyú volt a széle, közel volt a számhoz.
Mindig kivették. Aztán a kezemben volt,
és nedves volt a kezemben. A számban
kanál volt. az nem volt savanyú, csak a piros.
„Úgy”, mondták, „finom”. És foga volt, aki
mondta. És féltem, mert foga volt.
Aztán, akinek foga volt, azt mondta, „beteg”,
és dühös volt, aki azt mondta, „meddig”,
dagadt nyaka volt, és azt mondta, „meddig kell”,
és a kanál már nem volt a számban.
Aztán a fejemen volt a keze, akinek foga volt,
és dühösek voltak a kontyosok. És én
kiabáltam, mert mondták, hogy kiabáltam.
És mosolygott, akinek foga volt,
és jött a keksz, a kanál már nem jött.
Fényes volt az ajka, akitől pisilni kell,
és most nem ringatott, de nem kiabáltam,
mert nem mondták. A számban volt a keksz
meg a piros, és a savanyút kiszedték, és a
kekszet is kiszedték. Aztán a keksz
visszajött a számba, de már meleg volt,
és ragadt. És messze volt még,
mikor már nem volt a számban.

VÉGIG PARTKÖZELBEN

Azt hittem, messze van.
Régóta mondtad, hogy úszni kéne,
eltűntél a bokrok között. Eltűnt
a fejed, csak a kalap karimája
látszott. Megsárgult, talán a nyártól.
Tudtam, hogy öregszünk. Átgázoltam
a ragadós bokrokon, elértem
a partot és téged. De úgy úsztunk,
hogy nem láttalak, és semmi sodrás.
Azt hitem, hogy vizes szemöldökkel
jó kedved lesz, és nekem is,
de te sajnáltad a parton hagyni
a lábnyomunkat, mert szélcsend volt, és majdnem
biztos, hogy még napnyugtakor is
ott marad. Így hát csöndben úsztunk.

Minden tempóval közelebb jutunk.
A tenyerem alatt zöldet láttál,
azt mondtad, „ott másmilyen a víz”.
Még mindig nem láttalak, pedig tudtam,
hogy vizes a hajad, és kalapod se volt már.
A hangod repülőhang, nyári motorcsónak,
és egyáltalán nem hangzott érdekesnek,
ahogy azt mondtad, „érdekes ott zöld
a víz, zöld a kezed alatt”.
Fülemben fájt, ahogy mondtad,
„már csak ott van zöld a tenyered alatt”.
Toltam előre, minden tempóval közelebb, közelebb.

ELSZUNNYADNI SEMMI

Amikor zuhantam, még nem kiabáltam.
„Előbb őt”, mondták a kontyosok. Citromszaga
volt, aki olyan, mint akitől pisilni
kell. „Úgy szépen”, mondta, és pislogott.
És én féltem, mert szólt a hang, és
kiabáltam, mert mondták. „Úgy szépen”,
mondta, akitől majdnem pisilni kell, és
citromszagú. „Csönd legyen”, mondta,
„áthallatszik minden, áthallatszik”, és kiabáltam, mert
azt mondták, „így viselkedsz” és „megint”. Mindig úgy
mondták, „megint”. Hideg volt a lábamnál és szólt
a hang. És kiabáltam, mert nem dicsértek meg,
hogy nem kiabáltam. És a zizegés is szólt
meg a hang. A citromszagú ott volt a párnán.
Aztán a citromszagú a kezével odanyomott,
ahol zizegett, de már nem volt a hang,
és jöttek a kontyosok, és elment a citromszagú,
Meleg volt lenn, ahol pisilni kell , aztán hideg volt.
És már nem kiabáltam, mert ringatott, akitől pisilni
kell, pedig nem volt ott, és a hang és a zizegés
együtt ringatott, amikor zuhantam.

HEGYMENET

Fönt laktunk még. Már nekem is
volt hátizsákom. Virágot szedtünk
az úton. A lejtőn nyakba vittek.
Orromhoz dörgöltem a virágot.
„Jó a háton az elemózsiám, hasznos,
ha megérkezünk”, furcsa, nagyfogú
asszonynak mondtam, megsimogatott.
A lejtőn nyakba vittek. Fönt kiszedték
a kullancsot, a szálkát.
Fájt a bőröm alatt.

Fönt laktunk még. A merőleges
napban semmi szél. „Látod,
ez a szélcsend”, mondták a férfiak,
pedig nem volt csend. Fölfelé láttam,
mert nyakba vittek. Jöttek
a legyek. „Ez a nyári erdő”,
mondták a férfiak. Aznap léggyel
álmodtam. Megnyugtattak, hogy
többször van hideg.

Fönt zizegett, amikor ettünk.
Nem értettem, mért megyünk lefelé,
ha egyszer fölfelé jöttünk. „Ez a kirándulás”.
„A lábad elé”, mondták a férfiak.
Emlékszem, onnan karba vittek. A kezemben
nem hervadt a virág. Emlékszem, nevettek,
ittak is, földszaga lett a virágnak.

EGY RÉGI ÁLOM

Mondták, hogy kiabálok. Nem hagytam
abba, mert mondták, hogy kiabálok.
Nem hagytam abba, aztán mondták,
hogy abbahagytam, mert megdicsértek,abbahagytam. Azt mondták,
„kell neki”, mert kiabáltam, hogy
kell neki, azt mondták. Aztán
„savanyú”, mondták, hogy azt mondtam,
savanyú, meg hogy biztos félek,
talán a szifontól, mondták.
Aztán a kontyosok mondták,
hogy kiabálok, meg hogy biztos éhes,
mondták, mert kiabálok.

Aztán az mondta, akitől tudtam,
hogy kiabálok, akitől megint
pisilni kell, hogy idáig nem
hallatszik semmi sem. És kiabáltam,
mert mondták, hogy kiabáltam.
És az ringatott, pedig nem volt sehol, és
már nem kiabáltam, mert nem mondták.
És az ringatott, mert virág volt és szagú,
És sehol nem volt, pedig ringatott,
és tudtam, hogy megint pisilni
kell, mert mindig úgy mondták, „megint”.
De csak kiabáltam, mert mondták,
hogy kiabáltam, és abbahagytam,
mert ringatott. És meleg
volt lenn, és hideg volt, ahol
pisilni kell, és jöttek,
és szidtak, mert kiabáltam,
és mondták, hogy kiabáltam.
„Fázik ez”, mondták, „fázik ez”.

És már nem ringatott, csak
a pici fény volt. Ettől nem
kiabálok, mert nem mondták,
hogy kiabálok, ha az a
pici fény volt.

VACSORA

A kinti szobában ettünk, a hidegben.
A tűzhely egész bent, odáig nem jutottam.
Körbeálltak az asszonyok, és táncoltak,
persze nem zenére, de kiszámoltam,
hogy a legidősebb mindig ugyanúgy
rázza a kötényét, remegett a kontya.
Ebből kimaradtunk. Könyököltünk
a zsíros asztalon. Volt egy fiú, aki a szalvétáját
harapta, pedig nem volt éhes, azt mondták,
beteg. Zöld szemével mindig a plafonra nézett.
Aztán jött a tál. A férfiak nyakát figyeltem,
furcsán dagadt, mint a torkomban
a hajnali ébredés. Az egyiknek
remegett a szőr az orrában. „Ettől álmunkban
majd tüsszögünk.” Csöndben voltunk
egy lánnyal, aki mindig mellém ült,
csillogott a zsír az ajkán.
„Most ez a rúzs”, mondta, és kuncogott.
Nem volt kedvem nevetni, de szép volt,
mintha bálban lennénk.
Így hát csöndben ültünk.
Nekem volt egy titkos jelem,
hogy csak egyet harapni a kenyérből,
benn hagyni jó soká, attól édes-fűszeres.
Legvégén jött a keksz. Egyet volt szabad, kimérték.
Ritmusra haraptam. Figyeltem,
ahogy tűnik el a minta. Messze volt még
az asztalszedés.

VONATON

Tudtam, hogy csak a hold dörömböl.
Nem lehetett a szél, de furcsa volt,
mert, ha megyünk, nem szokta
csak úgy feladni.
A tény, hogy közegellenállás
létezik, a vonatablakból mégis
elcsépelt, régimódi: már érvénytelen.
Fülkéről fülkére vergődtem előrébb.
Az elsőben még életjelek. Sokat próbált
kartonpapír, talán gyümölcslé, hosszú,
ragacsos szívószálak között botorkáltam.
A második már távolabb. A székeken
a fény valahogy sötétebb. Hideg volt a padló.
Hold sütött a szemétkosárból.
Ólomfényű Pécs, Budapest, Veszprém
tapétázták körbe a fülkét és az estét.
Nem találtam a Balatont.
Úsztam tovább. A harmadikban
végképp este lett. Fekete mennyezet.
Jéghideg, kásás bőrülések.
Enyém lesz a halottas kocsi.
Vetkőzni kezdtem. A ruhák
sorra megálltak a levegőben ,
a nadrág magától összehajlott.
Mellemen a szőr valahogy fehérebb.
Szélcsendben vacogtam.
Semmi mozgás, nem jönnek értem.
Csak a hold, most már a szememből.

SEMMI PÁRNA

ÉJJELI NÉGYES

I.

Altasd át magad,
tanulj megvakulni.
Sose voltál ébren.

Nevelkedj addig
az álombeszéden.
Ne bízz homályodban,
próbáld átaludni.

Tanulj sose látni
mérhetetlen szemmel.
Akkor is meghalni,
ha születni nem kell.

Ha erre gondolsz,
mindig gondolj másra.
Csak amerre nyílik
a lélek nyílása.

II.

Figyelhetnek az éjjelek.
Nincs párnába bújás, órahang,
nincs semmim, amit veszíthetek,
csak a harang.

Egy bólintástól veszítem el,
amit többször álmodok.
Fel sem ébreszt, és el sem altat,
amiből vagyok.

Erőlködöm, hogy sose tudjam,
kongatják vagy ütik,
ütik vagy kongatják
lelkem határait.

Erőlködésem két oldalán
a falakra fér, amit itt hagyok.
Szól tőle az egész szobám.
Bólints rá, s nem vagyok.

III.

Csak a falból jön a hang.
A fordulás falnak fordulás.
Csak a falban megy a hang.

Elzárták a torkokat.
A torkokon már nem fut körbe,
ami a falakban maradt.

Azt mondják rá, némaság.
Egymást némán érik körbe
a körbekiabált szobák.

Nyitva vannak a szájak.
Ami megszólal, már kiszáradt.
Csak a falban fájhat.

IV.

Ahol sötét fény világít,
ott van szemem.
Hogyha egy arc rám hajol,
már szétesem.

Nem látom akkor, csak ami nem volt.
Sötétben sötét az oltár.
Téged látlak, mert sose voltál.

Bejárlak, mint a templomot.
Lépés nélkül. Kezem kőre kő.
Most ez vagy, mert most ez vagyok.

Minden összeálló arcon
saját fényemtől búcsúzom.
Minden szemben én is alszom.
Sötét csík lesz minden arcon.

TERJEDNEK A FOLTOK

ANGYALOK

Állnak, mint az angyalok.
Kezükbe semmi se fér be,
mégis megvágták maguk.
Kezük beletört az égbe.

Körbejár a kötszer, mindenki szakít,
közös sebet kötnek, mindig frissel.
Vastagabb a géz, vastagabb a gyász.
Mindegyik a másikra vigyáz.

Állnak, mint az angyalok,
fehér a szájuk, körbeér.
Körbeéneklik maguk,
fehér e gyász, fehér.

Körbejárt a kötszer, sűrűn kötötték.
Mindenki szakított, hangra hang.
Utánuk sokáig zörög még,
kezük helyén a törött ég.

FÜST ÉS KÁVÉ

FÜST ÉS KÁVÉ

Esőből jöttem. Füst és kávé. A hosszú
sor fegyelmezett és triviális, mint a rengeteg
köszöngetés, fejbólintás, a hosszú hajak
igazgatása – fontos, mert mindennapi.
A sorban állásban csak annyi érdekes, hogy
egyikőnk se tudja, honnan, hová, csak azt,
hogy itt. Azt se mindig. Pláne, így eső után
álmos cseppek maradnak a szemüvegen, az ember
lusta letörülni, azon keresztül festményszerű
ez a kora délelőtt. Nem is állnék meg mellette,
továbbmegyek, mert nincs annyi idő, arra se,
hogy ne tudjam, honnan, hová. A sor
úgy fogy, idegesen, mint mikor süteményt
fogyasztunk, egyenletesen, egy kevés
fájdalommal. És a sorra kerülés is csak
annyi, hogy nincs több sütemény a dobozban.
Vállak között kenődünk üres, épp csak letörölt
kőasztalokhoz, iszunk kávét, eszünk kroasszánt.
Van még szabad hely, hogy eltöltsük, amit ingyen
sem adnak, fél órát, naptárba, órarendbe írt
dolgok között. És együk-igyuk, amit nem adtak
ott, ahonnan jöttünk és ahová megyünk. És homlokot
törüljünk, panaszkodjunk, mindegy
miről. Főleg csak arról, hogy már
megint nem /vagy pont nagyon is/ csak hát –
miközben senkit sem érdekel, ahogy a tenyerem dörzsölöm,
s – talán ettől is – kiszárad a kezem,
és felszárad a szemüvegemen a víz, rámkeményedik
a füst, elmozdul a kép. Köhögök, mintha ez lenne
a szerepem. Mindjárt kitisztul, hogy mit mondjak
még a mindig-ott-levőnek. Mégse mondom azt,
hogy nem tudom, honnan, hová. Azzal se mondom,
hogy csak erről hallgatok. Közben abból kéne
vennem, ami már elfogyott, és az marad, hogy együtt
csodálkozunk a vizes lábakon. Még mindig eshet.
Kilöttyen a kávé, csorog az asztalon, papír zsebkendővel
törlöm, a szemüveg helyett. Ettől nem látok, de érzem,
mikor a padlóra csöppen, hogy odalent
van íze, a talpunk alatt lesz keserű.

Ha a kötet felkeltette az érdeklődését, és szívesen olvasná a teljes könyvet elektronikus formában, írjon emailt a geheril@yahoo.com címre!