VÁLASZTÓVÍZ

VÁLASZTÓVÍZ, PALATINUS, 2011.

Éget. Ez a szó uralja G. István László új kötetének verseit, s mire az olvasó a második ciklus, a Nap-monológok mélyére ér, már maga is lázasan sorolja a saját kérdéseit. Düh, bánat, közöny, rémület közül mi választható, amikor kapcsolatoknak csupán a szikkadt ígérete marad rád? Milyen öngúnyt viselhet el a tartásod, miközben köröskörül derű és példa vagy? És egyáltalán: a kérdéseink mennyire képesek a konvencióktól elszakadni (pitymallat, gügyögte, pirkadat)? A költő bújócskázik a lehetséges válaszok között, s a hagyományosan (továbbra is!) ragyogó magyar lírában is ritka látvány, ahogy lenyűgöző formakultúra birtokában elbizonytalanítja eszközeit.

(Reményi József Tamás fülszövege)

Megrendelhető

Néhány szöveg:

KÉPZELD ÁDÁMOT

Képzeld Ádámot Éva nélkül, de
alma ízével a szájában,
ahogy nem érti, mért pont ez az íz
terjed a nyelvén. A nappalt, éjszakát
ismeri, gondolja, ez lehet a harmadik
napszak, a múlásra merőleges,
a teret émelybe fordító idő, aminek
se holdja, se napja, nem vigyázzák
fentről, múlását félnék
figyelni. Valahogy fordítva
fekszik itt a kertben, csak megnevezni
tud, nem szolgál időt.
Émelygése mélyén titokban forog
álmatlanul egy kerub. Nem készül
őt kiűzni.



REMBRANDT

Akit a sötét vár belülről
parttalan beszakadásra,
annak tört jég a fény.



A TÓ

Mintha csontból lett volna a víz,
gerincíve, bordája, lapockája hullámok
sodorvonalából állt össze testté.
Ebben én nem tudok úszni, mondtam.
Senki nem küldött, nem csalogatott.
A nap élessége, égre tetovált korong,
valami mélyebb vakságból sugárzott.
Nem kell megmerülni, nyugodt a felszín –
A tó, mint a túl hamar kiderült titok
unalmas lett és egyszerű. Tudtam,
hogy édes íze lesz, mégis a számban
sókristály kezdett pattogni, mint a robbanócukor.
Na hány fejed van? Kérdezte valaki.
Na hány? Csak egy. Akkor egyedül ugorj.
Mintha csontból lett volna a víz – rajta
fejesem árnyéka, röntgenképen a törés.



A PÁRKÁK SZŐTTE ARC

Lüktetett, mint őszi levélen vagy a szem
külső felszínén végigdomborodó
érfonat, vádolt, hogy látni őt
minek, ha szép, de csukva az idő,
mégha az arca nyitva is. Beszéde mint a rokka,
hűtlensége is feltételes, foszló pókháló,
szemfedő, amit a moly kivékonyít. Nincs előidézni
történet. Sárguló szecessziós lelet,
fiókszag, levendula-redő a
homlokon, ilyenek jutottak eszébe.
A szem szélén az összecsípett ránc, nem
tudta, öregség jele, vagy csak széllel
szembe húzza össze valami lánc
és vetélő szál, ahogy a szerelmeseknek
sző mindig újabb arcot.



VÁLASZTÓVÍZ

Nem érdemelsz fényt. Valami,
talán a sejt robbanásakor rendezte
úgy, hogy sötét víz maradjon
utánad, élethigany, megélik
helyetted, ami van, érdem
kimondani. Köröskörül pedig
derű és példa vagy, számítanak rád.
Mintha számítani tudna csillagra
az ég, mintha tehetnéd szemed,
ahova tetszik.
Aki a liliomok közt
legeltet, indultam, szívemen pecsét,
kezemben egy kéz, ami nem lehet
enyém, mint a megszületlen magzat
rés-szeme figyelt a hideg.
Választóvizet
fakasszon Mózes az én sziklámban.
A másik helyét belülről marja ki.
Arany lehessen,
ami most higany. Nőne belőlem
hús és csont.



LÁZASOK

Rejtetted, mintha szégyellnivaló,
mintha jóvátehetetlen lenne
a tenyered, úgy hívtál, kézfejjel
felfelé magadhoz, jósoktól
féltél talán, hogy ha megfogom,
kiújul benne egy sors, a sok közül,
vagy nevelni kezd, érintéssel
irányít, nyugtat, elfedez, de
nem. Lázasoknál láttam ezt, hogy
fejük kazánja, homlokuk, akár
a kályhacsempe, lejjebb egyre forróbb,
szemük őrlángja, mint egy ellobbant
esély a gyógyulásra, kékes
reszketés, hogy égni rossz – borogatni
lettem volna lelked, magadtól
hűteni, kézfejjel felfelé hívtál,
hogy jöjjek, de a mozdulat inkább
olyan lett, mintha égetné kezed
az igyekezet, óvatlanul megláttam
tenyered, mint a sült kenyér, semmi
vonás rajta, tagolatlan fénylett,
két óriási nap, hogy köztük égjek.



A LA RECHERCHE

Kerestem hány éven át, hogy
rálelek, mert lépcső és a lejtmenet
álmomban annyiszor volt élőbb,
mint az ébrenlét vattázott álmai,
de nem találtam semmi sarkot,
pedig vonatút, vidéki kúria, japános
fűszerek, majdnem összeállt, hogy ki
is vagyok. Ott felnőttként
tudtam jelezni, hogyha egy tér hozzám
tartozik, ott zászló volt kezemben
földbeszúrni, nőt a nap felé
emelni, erő magasba íveltetni éveket,
és mellemben belülről feszült,
hogy téged, Mnémoszüné nem
szolgáltalak, volt hely magamban
venni levegőt, az elárvulásnak
más ütemére ingott bennem
az idő, máshogy lett nappal, máshogy
éjszaka, nem ködözte össze
minden percemet, hogy szóvá
kell lenned, ha vagy még, emlékezet.



ELSŐ NAP-MONOLÓG

Az ellapult fű szikkadt ígéret záloga.
Testetek volt itt. Vérköreitek, mint eső után
a rózsa lélegzése, lobbanó színük, mint egy arc,
ha felvörösödve megnő. Nincs dolgom veletek. Erdők
pirulását ismerem, hajuk sincs, mégis sörényesen
rázzák levelük, szél csípi szét az erdőt, a levélfonákon
légkorbács-csík nyomok, ezeket ismerem jól.
Azt hiszitek, jön az ősz, pedig csak gyakorol, nagyobb
őszre, mint amit elbír.
Ne irigyeljétek, ami forróvá
tehet, forró kérgetek alatt még forróbb magotok
megtüzesít, de mind a másé.
Hozzád beszélek,
megfigyelted, milyen lomha a sárga szem, mikor
az ég alá borul, alattomos vadmacska-fénye téged néz,
jéghideg. Éjszakák előtt nem is nézhetsz máshogy
egy arcra. A sötét udvarában a nézés fordítottan világlik,
nincs rá szavad, megsötétedsz, ha megérted.
Most is
fáj tőlem a fejed. Hidd azt, hogy a szemgolyód a Nap –
héjat hunyni rá, elaludni előle, csak azt ne hidd.



MÁSODIK NAP-MONOLÓG

Valami orosz határ-terület. Tó, üres
szemű hattyúk, öreg arcok gyerek testeken.
Az a fajta hőség, amikor felporzik a páfrány.
Narancssárgán égett a tekintete egy lánynak,
ismertem ezt, olcsó szenvedély salakja alól
élesztett parázs. Nekem semmi kedvem nem volt
lenyugodni. Őrültségnek tűnt átadnom
a helyem egy újabb éjszakának. Nincs alku –
ezeket figyelni sem nagy élvezet.
Mondom, nem alkuszom
veled. Figyeld, hogy égetem az arcod, unatkozom,
s unalmam szétnyílik, mint a legyező. Leégsz,
mintha vörös ujjak futnának végig a testeden.
A tó felszínén a hattyúk feje mellett a
tükörtűz felemészt, vakít, mint túlexponált
képeken az üres folt, ismerem magam, szinte
megvakít az önismeret. De te nézz
velem farkasszemet.



HARMADIK NAP-MONOLÓG

Latyakban a fényem, mint a kutya vizelte hó,
elkedvetlenít. Kásás almát esznek így,
fogvájó fény, kijózanító. Jégen sosem csúsztam
el, a hideg megfegyelmez, magamat megtartani
összpontosít – hinnem, hogy holnap is leszek,
feladat, ha nem is nemesít. Utam csikorog,
mint salakon a szó.
Mondtam, fölfelé megyek,
legyintett, mondtam, délig fölfelé. Nem nézett
rám, mint aki nem vitatkozik. Recsegve törtek
ágak, mint aki viharba került, és nem tudja,
honnan fúj a szél. Mondtam, fölfelé megyek,
oda se hallgatott, ha átszédülök, már irányban
vagyok. Magamon zuhanni át, és vitatkozni közben,
zuhanni kell, mint csontnak a földbe – csak én
mindig visszajöttem.



NEGYEDIK NAP-MONOLÓG

Lila volt a harmat, megrökönyödve láttam,
elfeküdt a mezőn, mint egy hullafolt. És a fű
pengéi is, többé sose lássam, összekoccantak,
mint a jós szájában a fogak, fémesen. Fázott
a jós, én a felhő mögött, talán ott se voltam,
csak égettem a helyem.
Ennyi halott lélekkel
mit csináljak, mind idejön, egyre gyűlik
nekem? Görgethetem azt is, aki
belefáradt, gyászából kibontva, emléktelen.
Ennyi halott lélek minek nekem? Mondják,
volt másik ég is, az a régi, azon nem halottak
halmozták a hőt. A meg se születettek, mint
a rádioaktiv bánat. Mikor volt, tegnap, tegnapelőtt?
Mondják, volt másik ég is, ott nem húzott, csak
a vonzás, nem taszított ég alá, fel az égre. Most
meglenni, múlni hőáramlás – halottakat
adok, halottakért cserébe.



HETEDIK NAP-MONOLÓG

Hajnalban volt az a rózsa, hogy virítson,
szemet vidítson, ha volna szemem. Ha volna
szemem, látnám, hova térek. A meleget, ha
adnám, látnám is, hogy adom, ha volna szemem.

Ha eltakar a felhő, akkor sincs szemem. Ha
kiderül, hogy volt is, most már akkor sincs,
ha kiderül és látszom, akkor sincs szemem.

Melegnek, ha érzel, forrónak, ha vágysz,
csak ne gyere közel, nem lehetsz úgy forró.
Ha lehülni vágysz, ne jöjj közelembe. Maradj
messze tőlem, ne jöjj semmiképp se.

Amikor rám gondolsz, nincsen rámgondolva,
aminek elképzelsz, azóta más vagyok.
Hajnalban volt, hogy virítson, az a rózsa.
Szemed, hogyha látnám, tudnám, hogy mi vagyok.
Szemem, hogyha látnád, nem tudnád, mi lettem.
Árnyékokban is mindig eltévedtem.
Mert én az árnyékot soha nem láthattam.
Minden árnyékomban magamra maradtam.



TIZENKETTEDIK NAP-MONOLÓG

Ki szabad inni eső után az
erdei út kerékvájatából az agyagos
levet. Nem szomjúság. A felszáradás,
mint öreg arcról szélben az érzelem
nélküli könny higanyfutással hullik
a hajtókára, a felszáradás
öregség jele, ebben a délutánban
megöregedtem, magam se értem, mennyire.
A gödörben a sárrovátkák rajza
jósolhatatlan tenyérvonal, elnyúló
kéz az út, láng tud így megnyújtani
egy végtagot. Ez a végtagút, pedig csak
nyom, keréké, szélben sárcsíkkal integet,
barázdabillegető feje, üres igenlés,
mintha tetszést aratna, ideges
helyeslést, hogy néhány sugaramra ennyire
kiszárad a táj, ahova, eső után,
megérkezem.



TIZENHARMADIK NAP-MONOLÓG

Kitáblázva, aranysárgán, mégis kényszerérett
fegyelemmel, kicsit jótanulós rendben
sorakozott a kalász, még a szél is úgy
borzolt össze néhány pelyvát vagy toklászt,
mintha a hanyagság csak keresetlen,
már-már elegáns díszlete lenne, erre
keltem, hogy állnak ott, szinte várnak,
különdíszletei a kifakulásnak,
mert semmi kétség, a kévékből az asztag,
a szálakból kihorgolt keresztek, a kínos
kábulatban felhalmozott kepék
néma bálványai nem életet, még
csak nem is az ujjak közül kiporló
lisztet jelezték jóelőre, csak
fejfájást, amit saját fényemtől,
ilyenkor hígarany, betakaríthatok.



TIZENNEGYEDIK NAP-MONOLÓG

A tégla kantfalat mintha
lehugyoztam volna, rézsút
csorgott le a fény. A háromszög,
mint egy letámasztott vándorbot,
az ajtó vakolatlan, keretén
lépcsős dallamot játszhatna el
a betérő vagy visszatérő, mondjuk homály.
Csakhogy a fal mögött nincs ház, a port
a saruról két oldalt verheti,
akire nem hallgattak itt vagy ott –
az én botom meg egyre laposabban
hanyatlik a föld vízszintje fölé.
Ilyen huzatban minek az ablak?
Akin keresztülnéznek, abban mindig
huzat van. Én is átadnám,
ha lenne még, helyem. De nemhogy nekem,
a sötétnek sincs itt utánam dolga.



TIZENÖTÖDIK NAP-MONOLÓG

Az erdei ösvény vibráló
raszterpontjai, avar és ágmorzsalék,
émelygésem útja. Mint egy ima-
szőnyeg, amin kántál a minta.
És hiába kapaszkodik, lassú szó,
fémes gerincvonal, amiből egy szakasz
gyökér kipúposodik – itt meg nem hallgat
senki, gyónás, feloldozás, mint a hinta.

Hogy felkelek, azt meg kell bánni,
nyugtom, mint a lelkiismeret
mélybe bukása. Hogy lenyugszom, azt
meg kell bánni, bűnöm foltozza fényem
felbukkanása. Az ösvény vibráló
raszterpontjai csak a túlnagyított, torzító
méret. Ezzel az erővel ne merj
elaludni. Minden elalvás előítélet.



TIZENHATODIK NAP-MONOLÓG

Láttam egy embert meghalni.
Ledőlt csak a homokra, először
gondosan körbenézett, mintha
megbillentenék titkait. Sarkára
ült, mint aki homokból merít
vizet, egy láthatatlan bogrács
köré, a forró földre. Szikrázva,
mintha rengeteg szem
lenne itt elmerülni,
és éberség egy fordított csillagzat
képtelen hálójából nézni fel.
Istenkísértés homokba halni, úgy lenni,
arcot veszítve, tanú. Mintha
már nem lett volna arca, csak madár
tisztította csont. Én sem tudom, mikor
tévedek. A sivatagban, mikor felkelek,
mintha már nem lenne arcom. Észre
sem vesznek itt soha, én meg
semmit észre nem veszek.