Sárszínű ég, köves-sötét, mintha
kavicsok tömnék el a világosabb foltokat.
Cipőben terjedő nyirok. Vakok bíznak így
a fényben, ahogy a jó kedvemről határozok.
Kínos-hosszan tapaszt a szél arcomhoz
vizes levelet. Kivetkőzöm az ölelésből.
Foszlanak a felhők, úgy nyílik arca az
égnek, mint mikor ébred valaki, akit
szeretek. Nem kell tűzmadár, szárny nélkül
nő a fény, mint mikor levegőt kapsz egy
ölelésből, amiben megfulladni könnyebb. Hányan
nyújtóznak most párnától falig, engem szabad
levegőn hajnali áram kerget a sarokig.
A parkban semmi se tiszta. Átvágnom
mégis kimosdató. Nincs velem senki,
de jó. Nincs velem senki, de jó.
***
Otthagytam a fridzsidert, hogy
lejöjjek a parkba. Még tegnap este
leeresztettem. Három polc meg a kék
alsó fiók, oda zöldség, meg tojásnak,
vajnak az oldalsó rekeszek. Dermedten fénylik
a lekvárosüveg, tetején rúzsfolt,
tegnapi eperdzsem. A vaj megbocsájtó,
sárga, savanykásan kenődik az alufóliára.
Több napos paprikaszeletek fonnyadt,
lévesztett ragyogása. Annyira várnak
otthon. Az ételek, mint bűntudatomról
a látlelet. Hajnali muníció. Indulhatok
a napnak. Teszek egy kört a parkban,
aztán visszajöhetek. Amíg a számba
tehető az élet, addig jól van.
***
A szálkás, foszlott-piros padon
sáros csücskű takaró. Alatta
hullámzik egy test, lélegzete
az unalomfelszínen kiméri az időt.
A hullám alatt több rétegnyi reggel
álmos, csírázó kövülete. Mintha
levest öntöttek volna az arcra,
keze a salakos úton, begörbült
ujjai majdnem gyökerek, éjszaka,
úgy látszik, nem találtak földre.
Párja a pad alatt, feldöntött
szatyor, tartalma kiömlött, ajándékhalom
egy alvó fej körül, szennyglória.
Egy zöttyenéssel legördül a padról,
szeplős a karja, az asszony után nyúl,
a sörösüveg, mint egy kard, védi őket.
Belenyal az arcba, sűrű haj borul
rá, rothadást takaró sátor, a bűz
mint szélszalag száll körbe a testeken.
Hajnali szeplős fogantatás. Mély asszonyöl
nyílik, csírázhat a mag. Most álljon elő,
akiből ember lehet.