Ötödik védőbeszéd
Álom heréltje, Kandi, örökkévalóságig
forgolódik, álltóhelyében forogja ki
helyét, nem égitest, hogy keringjen, idejét
nem méri semmi Nap. A múltkor is kiállt
az erkélyre, afféle muskátlis fiókszirt
kövezetén akart, na jó, egy kis távlatot,
hogy emésztését jótékonyan kísérje
a távolságból magába szívott, mit szívott,
belegelt derű. És mi lett a vége? Eleje
sem volt, a napfény gondoktól vagy képzelt
gondoktól kormozott arcára pötyent és
a délutáni fény-árnyék csíkja ott az arcán
jóízűen unatkozott. Nincs ebben az arcban
semmi, mondom. Pedig Kandi szorongott –
vagy szorongásnak hitte a sütkérezést. De
hogy ugorjon? Ugyan hová? A flaszter
csak azt hívja, aki átfúrja gyöngeségét,
mert a világban mást nem talált. Kandi meg
mindenben mindig talált kifogást.
Huszonnegyedik védőbeszéd
Szereptévesztésben vagy, öreg, azt hiszed,
koporsóban fogsz elrohadni. A bedeszkázott
ladik eresztékeit látod, amin a férgek úgy
törnek át, ahogy púposodik a forrásban
levő puding. Pedig az se semmi – a szemüregben
sokkal később moccan szét a golyó, mikor
a bőr már cseppfolyós, és van idő összefolyni.
A hamvasztókemencében egyszerűbb – mondjuk
kezedbe adnak mindent, amit az életben
eldobtál magadtól, gyűlölt fényképeket,
terhelő kartotékot, elvált feleséged
bugyiját, használt fogselymet, stb.
Azokat szorítod magadhoz, amikor a hő
hatására felülsz, és kettébe hajtja testetedet
a tűz. Nem választhatod meg, öreg,
mivel égsz össze. Hogy mivel vegyülsz.