VÉDŐBESZÉDEK A NYÁRI PARNASSZUSBAN

Harmincnyolcadik védőbeszéd


Kandi kérődzött. Emésztetlen beszéd

töltötte be a száját, mint a láva. Értetlenségét

kegyelemnek hitte, azt hitte, ereklye lesz

a szája. Már életében javában balzsamozta,

két húsos ajak, közöttük nyálpötty, mögöttük

nyelv, fogak, és ki tudja még mi. Elképzelni is

horror, hogy mi lesz az ára. Elérzékenyült

egy ilyen szájtól. Mennyien keresik fel a kicsit

húgy és tömjénszagú cellában. Alkápolna

lesz, a kő csúszik, körben térdeplők,

s a fal mellett a száj, mondjuk egy kőtálban,

tűzforró, észveszejtő. Ezért érdemes némának

maradni egy életen át, vagy beszélni folyton –

mikor mit szentesít a szokás. Kandi

figyelte a száját a tükörben, mint a

záróizmok, örökre visszatartották,

megrekesztették benne a szellemet.


Harminckilencedik védőbeszéd


Kandi megfontolja, hogy eltünjön-e. Mintha

lehetne fontolni bármit is. Még egy ázott

cigarettát kibír a fél tüdeje. Van neki

másik is, de minek róla beszélni. Lenyeli

a füstöt, és akkor az nincs. No de

kifújja, ez a bökkenő. Bodorodik a

seszínű télben, jelenlétével informálja

a teret. Kandi sosem volt, csak úgy

teregetett, vagyis vagyogatott a

térben. Most fontolja, hogy eltünjön-e.

A füstnek sokkal könnyebb. Neki

sosem sikerült olyan kizárólagosat

nyújtózni, ahogy most a füstcsík a fák

koronája fölött már-már a felhők széle.

Meg a vállizülete is ropogott. Ha meg

a felhőnek ropog a válla, akkor

itt a háború.

Kategória: AKTUÁLIS, VÉDŐBESZÉDEK | A közvetlen link.