Harmincnyolcadik védőbeszéd
Kandi kérődzött. Emésztetlen beszéd
töltötte be a száját, mint a láva. Értetlenségét
kegyelemnek hitte, azt hitte, ereklye lesz
a szája. Már életében javában balzsamozta,
két húsos ajak, közöttük nyálpötty, mögöttük
nyelv, fogak, és ki tudja még mi. Elképzelni is
horror, hogy mi lesz az ára. Elérzékenyült
egy ilyen szájtól. Mennyien keresik fel a kicsit
húgy és tömjénszagú cellában. Alkápolna
lesz, a kő csúszik, körben térdeplők,
s a fal mellett a száj, mondjuk egy kőtálban,
tűzforró, észveszejtő. Ezért érdemes némának
maradni egy életen át, vagy beszélni folyton –
mikor mit szentesít a szokás. Kandi
figyelte a száját a tükörben, mint a
záróizmok, örökre visszatartották,
megrekesztették benne a szellemet.
Harminckilencedik védőbeszéd
Kandi megfontolja, hogy eltünjön-e. Mintha
lehetne fontolni bármit is. Még egy ázott
cigarettát kibír a fél tüdeje. Van neki
másik is, de minek róla beszélni. Lenyeli
a füstöt, és akkor az nincs. No de
kifújja, ez a bökkenő. Bodorodik a
seszínű télben, jelenlétével informálja
a teret. Kandi sosem volt, csak úgy
teregetett, vagyis vagyogatott a
térben. Most fontolja, hogy eltünjön-e.
A füstnek sokkal könnyebb. Neki
sosem sikerült olyan kizárólagosat
nyújtózni, ahogy most a füstcsík a fák
koronája fölött már-már a felhők széle.
Meg a vállizülete is ropogott. Ha meg
a felhőnek ropog a válla, akkor
itt a háború.