VÉDŐBESZÉDEK A JANUÁRI HOLMIBAN APÁM VERSEI UTÁN

Ötvenharmadik védőbeszéd


„Féltem az életed. Távozz édesapád

után!” Nem. Ebből a halálos táncrendből

nem kérek, öreg. Csak te hívtad így

az apádat, én téged sose. Vedd úgy, hogy

te mondod a bajnoknak, mondjuk köszönöd

az apai áldást. Szádon szelíd átok lett,

mert hát kimondtad és meghaltál. Súlya

van. Az „után” tágas fogalom, kedvem volna

berendezni. Rögtön? Azonnal? Vagy csak

logikai értelemben, persze. De minek

félteni? Féltsd a sajátod, öreg! Ami már

nincs. Féltem halálodat. Ez milyen? Van

ott mit mitől félteni? Jó, hogy nem szólhatsz

vissza, most az egyszer. Az utolsó szó

mostantól enyém lesz mindig, ezt jegyezd

meg. Vigasztaló és sírnivaló, hogy az

utolsó csönd pedig öröktől fogva

most már a tiéd.


Ötvennegyedik védőbeszéd

Először félig nyilvánítottak saját halottnak. Az

intézmény, ahová negyven éve tartozol.

Mondjuk deréktől lefelé övék lehetsz. Fölfelé

maradsz a miénk. Sajátságos a saját

halott. Saját halottam vagy, mióta megszülettem.

Halálodnál az életem sem lehet inkább

sajátom. Sej-hát, saj-hát: miféle kurjongatás

ez? Döntsük el testületileg, melyik halott

hova tartozik. Nem tartozik rám, se

a halottra. A halott tartozik nekem pénzzel.

Ezt most ünnepélyesen elengedem. Nincs olyan

dolog az életemben, amivel ne tartoznék a

halottnak. Saját tartozásomat is, ünnepélyesen,

nekem kell elengedni. Ez nehezebb. Saját tartozásom,

hallja a világ, a világnak adom. Látom, ahogy szomorúan

ingatod fejed – hogy nekem már nem lesz

gyerekem. Persze, utólag világos: úgy, hogy te

megérnéd. Mert hát addig van világ, amíg szavad van

benne, nem? És ha tartozásom egy számodra már nem

létező unokádnak adom? Lehet kegyesen

elérzékenyülni. Na, nem. A saját halottnak egy

potenciális unoka nem saját, és hiába élő.


Ötvenötödik védőbeszéd


Sosem akartam akváriumot. A díszhalak

üvegbe zárt felnagyított hólyagszeme

hályogtanács volt, hogy ezt az üvegfaltól

üvegfalig verődő mozgást kívülről ne

nézzem, amíg belülről meg nem élem. Nincs

kopoltyúm. Ha erőlködöm, nem a fejemen át

veszek levegőt. Van tüdőm, használom. Beszélek.

Hasukat feltárva víz színén lebegtek

reggel a guppik, aranyhalak. Nagy, lepattogzott

öblű kanalat, mintha kanálislé marta volna

le róla az alpakka fényét, vettél elő,

hogy az akvárium felszínéről lehalászd a

halált, és este ne vegyem észre, hogy kevesebb

a hal. Nem ettünk azzal a kanállal

soha. Kifogni a lelkeket Jézus dolga, meg

az emberhalászoké, nem a halálé, mondanád,

ha tudnál még beszélni. A kórházi ágy

öble úgy simult hátad alá, mint egy

hatalmas kanál.

Kategória: AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS, VÉDŐBESZÉDEK | A közvetlen link.