Ötvenharmadik védőbeszéd
„Féltem az életed. Távozz édesapád
után!” Nem. Ebből a halálos táncrendből
nem kérek, öreg. Csak te hívtad így
az apádat, én téged sose. Vedd úgy, hogy
te mondod a bajnoknak, mondjuk köszönöd
az apai áldást. Szádon szelíd átok lett,
mert hát kimondtad és meghaltál. Súlya
van. Az „után” tágas fogalom, kedvem volna
berendezni. Rögtön? Azonnal? Vagy csak
logikai értelemben, persze. De minek
félteni? Féltsd a sajátod, öreg! Ami már
nincs. Féltem halálodat. Ez milyen? Van
ott mit mitől félteni? Jó, hogy nem szólhatsz
vissza, most az egyszer. Az utolsó szó
mostantól enyém lesz mindig, ezt jegyezd
meg. Vigasztaló és sírnivaló, hogy az
utolsó csönd pedig öröktől fogva
most már a tiéd.
Ötvennegyedik védőbeszéd
Először félig nyilvánítottak saját halottnak. Az
intézmény, ahová negyven éve tartozol.
Mondjuk deréktől lefelé övék lehetsz. Fölfelé
maradsz a miénk. Sajátságos a saját
halott. Saját halottam vagy, mióta megszülettem.
Halálodnál az életem sem lehet inkább
sajátom. Sej-hát, saj-hát: miféle kurjongatás
ez? Döntsük el testületileg, melyik halott
hova tartozik. Nem tartozik rám, se
a halottra. A halott tartozik nekem pénzzel.
Ezt most ünnepélyesen elengedem. Nincs olyan
dolog az életemben, amivel ne tartoznék a
halottnak. Saját tartozásomat is, ünnepélyesen,
nekem kell elengedni. Ez nehezebb. Saját tartozásom,
hallja a világ, a világnak adom. Látom, ahogy szomorúan
ingatod fejed – hogy nekem már nem lesz
gyerekem. Persze, utólag világos: úgy, hogy te
megérnéd. Mert hát addig van világ, amíg szavad van
benne, nem? És ha tartozásom egy számodra már nem
létező unokádnak adom? Lehet kegyesen
elérzékenyülni. Na, nem. A saját halottnak egy
potenciális unoka nem saját, és hiába élő.
Ötvenötödik védőbeszéd
Sosem akartam akváriumot. A díszhalak
üvegbe zárt felnagyított hólyagszeme
hályogtanács volt, hogy ezt az üvegfaltól
üvegfalig verődő mozgást kívülről ne
nézzem, amíg belülről meg nem élem. Nincs
kopoltyúm. Ha erőlködöm, nem a fejemen át
veszek levegőt. Van tüdőm, használom. Beszélek.
Hasukat feltárva víz színén lebegtek
reggel a guppik, aranyhalak. Nagy, lepattogzott
öblű kanalat, mintha kanálislé marta volna
le róla az alpakka fényét, vettél elő,
hogy az akvárium felszínéről lehalászd a
halált, és este ne vegyem észre, hogy kevesebb
a hal. Nem ettünk azzal a kanállal
soha. Kifogni a lelkeket Jézus dolga, meg
az emberhalászoké, nem a halálé, mondanád,
ha tudnál még beszélni. A kórházi ágy
öble úgy simult hátad alá, mint egy
hatalmas kanál.