Hatvanegyedik védőbeszéd
Vegyük az elkárhozást. Számba? Előre?
Sorra? Mintha az üdv visszája afféle
tananyag volna. Pedig Kandi tudta,
ha kárhozik és megéli, az már nem
kárhozat. Megélhetetlenül szenvedni –
ez is szenvelgősen okos: kék füst
imbolyog a homlokbarázdák körül. Ha Kandi
üdvözül, azt nem az esze szavatolja –
Kandi mégsem lesz eszement. Tud jobbat
ennél. Megvárja, amíg a két keze
magától imádkozik. Mint a madár
úszóhártyája, összeér ujjai között
a vízhatlan remény. Kandi bízhat
benne, hogy mind a két keze szétolvad,
használni többé egyiket se tudja.
Istenem, úgy válik homo faberré,
hogy hitet veszít, vagy úgy talál
hitet, hogy már nem ember.
Hatvankettedik védőbeszéd
Nádszálhoz támaszkodik? Bemegy a kezébe
és átlikasztja, érti ezt, persze Kandi. Egyiptomot
segítségül nem hívja, mihez is? nem indul
senki ellen rohamra. Mint a cukros víz,
édesedik a vére – eltörik a nád, szárát
szívogatja. Cuppog a láb, indul, mocsáron
át szúnyogfelhő jelzi, merre jár. Mint
a mocsáron átnyúló vatta. Akihez szól, csak
későn veszi észre, hogy kelések nőnek a
lelkébe. Akihez közel ér, befurakodik a
ragacsba. Szólni se kell itt, elég, ha száját
nyitja Kandi, felcsap a sűrű cukorszag, mint
aki melasszal álmodik halála előtt, és mikor
megérti, hogy ennyi az, hogy élt, és nincs
másik, annyira édes az egész, a foga
belevásik.