ÚJ VERSEK A SZEPTEMBERI ALFÖLDBEN

 Mályva

 

Pattogzó üvegemlék, egyszerre

salétromos fal, lehugyozott malterszín-

felület és mint a szélvédő krómezüst

robbanása, száguldó jármű közepébe

csapódó kő – jégkásás víz öntötte el az eget.

El kellett mondanom neked, talán egy titkot

a sosemvolt életemből, milyen volt mindig

lehugyozni magam, ahogy vittek, milyen a csempék

foghíjmagánya, a nyugtatók fémíze, a brómos

lehelet. De nem mondtam semmit el, üvegszilánk

robbant az arcomba, mint a virágszirmok közül

a mályva, nem, nem rózsa volt, mindig a

mályva, mintha határozónév volna – ott

álltam, szó nélkül, néztem rád, nem voltak

szavaim, ott álltam, a nadrágomban jégcsík,

szanaszét, mályva.

 

Most ne

 

 

Mikor az öszvér nem indult el

velem, patája port kavart fel

a fény elől bujdosó hideg sziluettje

köré – mintha szobor lenne a sivatagban

a hideg, el nem indult volna,

feje, horpasza, és igen, szeme is

tűnő tanács volt csak, hogy „most ne”.

A öszvér szemében karcos a tanács,

ahogy homokszemek tanítanak, mondjuk,

eltűnni a legnagyobb szomj elől. Az öszvér

nem indult, unottan legelt, ha lett

volna mit, egy kiszáradt fűcsomót

megvizsgált még, a sürgetésnek nem volt

neve – az odaérés is, mint az alkony

hályogtanácsa, hogy a virradat odébb

van még, csak lelki délibáb, képzelt

függőkert a porörvény fölött. Maradtam én,

az öszvér és a hűlő sivatag hideg

szobra, a hőingás tapintható köve, amibe,

jól láttam, többször is,

bele-belevágta a fejét.

 

Kategória: FRISS KÖZLÉS | A közvetlen link.