SOLITUDE-OLTÁR


A magányban elnehezülnek a terek. Kicsit,

mintha vízben állnál, örök lábtempó, szorgoskodsz

magad körül. Kifelé nyitod a befelé

nyíló ajtót. Annyi a tér, magadra

zárni bűn. Mindig közbeszorul valakinek

a kézfeje vagy csak egy mondat, amit túl későn

mondtak. Most meg már nem mondja senki

se. A parketta, a lámpák fehér fénye, a kapribogyó

illatú folyosó – aids-reklám figyelmeztet

a veszélyre, hogy ne legyél te se szomorú.

Klubhelyiség föld alatt, vidám óvóhely, védenek

a falak, magad elől is, be ne dőlj, be ne

nézz. Inkább várd, amíg a lekvár végigfolyik

egy kroaszán belsején. Cigarettázz, falnak

dőlve, sörkupakot tegyél a körmödre, vidd

a bort, bólogass, háládban a füst folyja körbe

mindazt, ami belefér. A kinti macskakő mintha

macska nyalná, fénylik, átdöcög rajta egy helyi

busz. Ha földig se érsz, nézz csak

az égig. Célba jutsz.


***



Négyszer kérdeztem meg ma valakit,

hogy mivel foglalkozik. Nem tudom, valahogy

mindig másnak tűnt az arca. Minden névre

emlékszem, csak egy se jut eszembe, mosoly

pótolja, ami nincs a fejemben. A hosszú asztal

körül akkor is leettem magam, ha teljesen

tiszta maradt az ingem. A méregerős fekete

szétáradt bennem, mintha érrendszeremben nem

vér folyna, hanem méz. Többször ki kellett

ma a vécére mennem, de ez nem fontos, csak a

majonéz, amit a salátához kértem. Meg a

mosás, amit bennhagytam ebédről. Rángatom

a két csocsórudat, elöl vagyok. Blokkolni tudok,

lőni nem. Kapura kéne rúgni, mondják sok

nyelven, és én még több nyelven nem válaszolok.

Minden arc bizalmas, nyitva áll, nem parancsra.

Egy kar, egy orr, egy arc, egy váll. Itt az ember

bárkire rátalál, csörög a sok kanál. A történetek

foszlanak, mint a zakóm alja, összezavarja a szálakat

a szél. Senki nem beszél, ameddig nem akarja.

Aztán már akarja. Megint itt a dél.

Közös az ebéd, megint itt a dél.


***


A hajnal mindig kirántott az ágyból.

Alig tudtam kiegyenesedni. Most már

tudom, ez is a lyme-kór, de akkor

próbáltam magamnak megfelelni. Letettem

egy pokrócot a földre, gerinctorna, hajoltam

előre, futócipő, nyikorgó lépcsőkön futottam

le végig. Úgy szívott be a táj, reggeli köd,

salak, ahogy néhány arra járó alak

látta, mindegyik páraruhába

fért. A negyven percnyi lassú

kocogás, mintha vezényelnék az izzadtság-

csöppjeimnek. Többszólamú indítás, ahogy folytak

rajtam halántéktól le a derékig. Ezt a valószerűtlen

magányos fenyőfát jegyeztem meg, nem nőhet

az égig. A pihenőpadnál már látszott. Harangvirágszag,

halványodó lócitrom-nyomok. Átmostam a reggelt,

indulhatott a nap. Mindig befelé néztem,

mint az igazán boldogok.


(Parnasszus, 2010. tavasz)


A bejegyzés kategóriája: A HÁRMASOLTÁROK, AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>