DÉLI HÁRMAS OLTÁR



Az aranytáblás messzeség minden

irányba egyformán védtelen. Tengernek

sem sekély, az élet a partjait kizárta,

megközelíthetetlen a búzaföld. Aki

benne áll, mintha mindig benne állna.

A kalász súlypontja, szálon függő kő,

hajlékony a szélhez – úgy bólogatnak a

szálak, mondanak valamit, és maguk sem

hiszik el. A karcfelhő inkább díszlet,

híg füstje a megelégedésnek, békének

hívná, aki ránéz, ha nem fejfájás

anyagát ritkítaná a szélbe, fáradt,

kedvetlen parancsot, hogy megint élni

kell. Ebben a tengerben nem maradhatok,

s ha mégis ledőlök a táblák

közötti csapás nyomvonalán, szaglásom

elvész a fekete zsírföld mélyén, lehúzza

a leszedetlen kalász, akkor a megfulladás

jelenti azt, hogy élek.


***


Felöblösödik, kitelik-betelik,

lüktető szívhang, ami mégse belülről

szól. Messze fölűlem lökődik

távolságokba, félve, hogy egykedvű

terjedése nem tolakodás. Hírt hoz,

hírt visz, belefér egy gömbbe, megcsapja

az erdőt, elvegyül azzal, ami a szemközti

toronyból érkezik. Hallgatom, ahogy zsigerek

hallgatják közös testben, egymásról mit

se tudva a szivet, hallgatom

a harangozást.


***


A templomhajó végtelen folyosó,

az oltárig elérni, mintha egy állóvíz

közepén tempózna egy lassú

éghajlatváltozás. A hígarany

partokról nem tudni, sem egészségében

képzelődés, vagy csak a nap fénye törik

a pad eresztékein. Mennyi aranymoszat van

egy templom terében – ringanak,

együtt ringanak, sok üres arc,

fehér fodor, kemény hajtóka, összeringnak

sem betegségében összeringnak két életet.

Ahogy az aranyhalak a tengermélyi áramot

felkavarják, már itt zizeg a felszínen.

A tömjén is hínár- és sárszagú,

fénylő arcoktól árnyék nélküli az

aranytenger. Fogom a kezed. Vezetsz.

Vezetlek. Mennyi ember. Jézusom,

mennyi ember.


(Credo, 2009, 3-4)

A bejegyzés kategóriája: A HÁRMASOLTÁROK, AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük