Laurynas Katkus a Képesházban
Könyvhét, harmadik nap, este nyolc óra. A Ráday utcán már pakolják össze a könyvsátrakat, estére. Régi tanítványokba ütközöm – pont tíz éve kezdtem őket tanítani, és öt éve egyiket se nagyon láttam. Fiatalabbnak érzem magam, mire megérkezik a vendégem, Laurynas Katkus, litván költő. Hátul ülünk le a Könyvesházban, kávé, víz, otthonos rendetlenség. Csapzott, mégis ráérős szavak – mi legyen, mennyi vers, mikor. Litvánia és Magyarország. Laurynasnak két nap autón három gyerekkel, feleséggel. A távolság mintha nem is lenne: Laurynas otthonosan veszi tudomásul, hogy este nem tud buszjegyet szerezni. Kézzel-lábbal magyaráz, úgy ér ide, késve.
De egy beszélgetésről nem lehet elkésni. Fordítom Neki, amit Orbán Gyuri mond, belemelegedve a régi litván emlékekbe, a rendszerváltáskor, a nyolcvanas évek végén. Laurynas csak 16 éves volt akkor, pislog Gyurira, de érti, megérti, miért fontos ez neki – 22 évvel visszapörgünk a beszélgetés elején, megint fiatalodunk.
4-4 verset teszünk egymás mellé. Katkus verseit én fordítottam, nyersből. Szemantikai háló, szó-térkép, és az eredeti vizuális képe: ebből kellett szövegeket csinálni. Szavalja a verseket, deklamálja, laza hangsúlyos-anapesztikus lüktetéssel, de természetes emelkedettséggel. Ha időmértékben adnám vissza, menthetetlenül stilizált lenne. Sodor a lendületes szavalat, van súlya, lódulása. Gyuri olvassa a fordítást, visszafogottan, értelmesen. Én a magam oltárait teszem hozzá – kapcsolódva a szövegekhez: hol tematikusan, hol csak egy közös metafora kötésével. Beszélgessenek a versek egymással a közönségben. A csöndből és a figyelemből úgy tűnt, talán volt mit mondania a két szövegnek egymás hallgatóterében.