Második népdal-oltár
1.
Mondom a bűneim, mintha egy se volna.
Kimondom, megbánom, megbánom, kimondom.
Bennem a jóisten csak magát okolja,
mindegyik bűnömet mással összevonja.
Bűnbánat messze ér, folyó-torkolatra,
folyóval ellenben, visszafelé folyik,
árral szembe mozdít, árral szembe téveszt,
egész nap úszhatok egyhelyben holtomig.
Csak a szégyen számít, azt kell összeszedni,
akad könyörület úgy megkönyörülni,
annyi könyörület, ami több a vártnál,
több a reményben is élő kárhozatnál.
***
2.
Minden halott után ottmarad az ágya.
Nem kell belebújni, lesz, ki megtalálja.
Belebújni sem kell, elég összeszedni,
vissza se váltható, nem keresi senki,
ami a halottból összeszedni való.
Diót ver az eső, gereblyéz a holló.
Minden halottamból fölveszem ruhának,
amit rajtam mások élőnek találnak.
Nyitott szemmel alszom, csukott szemmel élek.
Először meghalok, azután az álom
végigsöpör reggel, estéig meg se áll.
Ami csak megmozdít, iszalagot görget.
***
3.
Kimaradt egy élet, ahol megszülettem,
mert hogy élni is kell, azt elfelejtettem.
Mint mikor a bölcső túl sebesen ringat,
azt hiszi, a sírig engem oltalmazhat,
azt hiszi, a sírig pólyálhat ringása,
mivel keveredne fa-nyikorgatása?
Azt hiszi a bölcső: „na még egy utolsó”,
mire továbbringat, maga is koporsó.