Tizenhetedik védőbeszéd
Kandi tudta, a magánnyal nem az a baj,
hogy egyedül marad. Inkább, hogy nem fér oda
más a magánya meg közé. A magány féltékenységi
jeleneteitől mentsen meg az Isten. Nincs az
az Isten, aki ne lenne magányos. Feltéve, hogy
imádkozni lehet hozzá. Egy imát hallgató
Isten, amint másokkal társalkodik? Képzelni
is rossz. Kandi magányában
olyan volt, mintha imát hallgatna. Persze
a sajátját, amit el se képzelt, ki sem
mondott, mégis hallgatott. És az imák sorban
mind beteljesültek, mielőtt Kandi megértette
volna, mit kér. És ettől nem csömör, nem, inkább
a fölöslegesség kegyelme lengte Kandit körül.
Nézz a szemébe. Hahó, Kandi. Ha kellőképp
csillog a kedélye, úgy mutatja,
hogy örül.
Tizennyolcadik védőbeszéd
Legyen erőd szépen megcsinálni mindent. Sose
hagyj semmit magad után. Kávézacc a csészén,
fridzsider aljára kifolyt tej, mézcsöpp, üres vécépapír-
rolni ne maradjon utánad. Mint
a hóban, szépen visszamész, és eltünteted a
nyomokat. Egy gyereket nem lehet a hóban
eltüntetni. Pedig az is maradhatna utánam.
Egy gyerek a kávézaccnál is profánabb. Egy
gyerek mint az életem mellékhatása. Fordulok
a kezelő Istenhez – előre megszünteti?
Hogy különböztessek meg nyomoktól nyomokat?
Ehhez is kéne még valaki. Pedig osztódással
is lehetne. Feküdnék, mondjuk az ágyon.
Egyszer csak leválna belőlem valami. Felnevelni
se kéne, csak nézne rám, önmagam hangja,
önmagam vakreménye. Boldogan hagynám itt,
mint egy szigetet. Éljen magam helyett.