Tizedik védőbeszéd
Átköltözni egy másik lakásba, másik
testbe, ami régtől fogva az enyém. Miféle
életprogram ez? A múltkor az utcán
kétségbeesve kerestem egy hajléktalant,
hogy hajléktalanságot tanuljak. Ahhoz
kell felnőni, ennél is jobban. A bűz-szalag
előbb-utóbb úgyis körbevesz. Kicsírázhat
bennem egy életremény, kelések az arcomon,
amíg lehet, kihúzni. A verssorokkal is azt kell
tenni, mért ne az idővel? Idővel kihúzhatatlan
lesz. Nem húzhatod tovább, angyalom. Ki tudja,
nem erről van-e szó, mindjárt, hogy a
hajlék csak hajas étel, mint a moslék, ha
megkaptad, köpködöd. Nekem nő kell. Körmönfont
dolog ez. Mert a halottaknak halála után
csak a körme meg a haja nő.
Tizenegyedik védőbeszéd
Kandi foga, kérdés, mire elég. Eset ez is,
hogy lifeg, mint afféle csontszárny. Beletörhet
kenyérbélbe, könnyen. A foghíjak nem mulattatók.
A rés, mint majd a végső a föld alatt, a koponya
körablakán a szem-fül-orrnyílás, ha lesz szél
odalenn, persze, afféle hangszer, amin nem árt,
szögezzük le, előre gyakorolni. Résnyit mutatni
magából, jóelőre. No de nincs szél, nincs rés, van
fog. Akkor meg mi van? A nyelvvel incselkedni kicsit,
ahogy mozgatja a csontszárny lebernyegét – ezt nem
illik észrevenni. Mert hogy Kandi szájában csapkod
két evés között a halál? Melodrámának se
túl jó. Kandi mégis fél az evéstől. Lehámozza
az ételt, úgy emészt, ahogy más gyereket pólyál,
óvatosan, világba vetve – gondoskodik arról,
hogy legyen mit kiszarnia. Reménykedik, hogy
valamit hátrahagy.