Harminckettedik védőbeszéd
Ki látta azt, aki egy fiút sem
nemzett? Kandinak kemény a kenyere,
szinte égetett tégla. Többször elhitte,
hogy imádkozik, pedig csak sós
szélt fújt az Istenre, hátha az óceán,
mint a vízpernye arcába vág annak, aki
nem adhat úgy, hogy alszik. „Te a fiadat
adtad, már akármiért, Ábrahámnak
cserébe. Az áldozati tűzhöz mindig
kell a rőzse. Mit tegyek magamból
a világ tüzére?” Vízpernye a szó, süket
aki hallja, addig tetteti, nem hall
semmit. Örülhet a Kandi,
elhiszi, hogy áldozat. Tettek nélkül
fogalma sincs arról, hogy a tettes mit
fizet. Azzal, hogy él. Azzal, hogy a tett
után is meg kell halni.
Harmincnegyedik védőbeszéd
(sumér tábla)
Elrejtőzni az alvilág nádasában, erre
Kandi nem gondolhatott, hiszen a süppedős
föld a lába alatt evilági volt, mint vizes
tenyeréből visszatükröződő arca. Kezét
gazella kezévé nem változtatta semmi,
kiáltása nem lett kendő a tájon, nem
borította be a látóhatárt. Arcát
kezével, mintha fésűvel, véresre szánthatta,
nem lett termékeny barázda, nem vált
földdé arcán a ránc. Ahogy öregedett,
kiszikkadt magja, a búza, szakállát vágta
gabona helyett. Elrejtőzni az alvilág
nádasában, pedig émelygett az iszapos
láp szagától, bugyborékolt lába alatt
a sár. Közel s távol nem talált
ekét, amely kezét, ha lehanyatlik,
visszafordítaná.