Tizennegyedik védőbeszéd
Galamblelkű Kandi – elburukkolt benne
a jószándék, koszos lichthoflakó lelke
tollászkodott, guanokupac fölött, szürke
tollcsomók hulltak körbe testmeleg rejtekén.
Fejmozgása is és pöttyszeme gerleforma,
szórtak neki magot, kenyeret. Kloákája feszült
a sok fosástól, olyan jólelkűek mind a
városi emberek. Olykor megrebbent, mint
aki ételt túl közel hullni lát. Szeretett
mindenkit, légpuskást, parki nénit,
az álmait vattába zárta a világító udvar
folyondár-árnya, neki sötét-világos egyformán
barátja, észre se vette, ahogy Jézus már
javában seprűzi ki a templom teréből.
Imádta a kufárt. Álmában új Noét
szolgált, nem vitt neki ágat, inkább
özönvízbe hívta, burukkolással csábítgatta,
mintha nem szárazföld volna, amit talált.
Tizenhatodik védőbeszéd
Ha lenne feleségem, válással fenyegetne. Én
nem iszom. Haladékot kaptam. Van mire
nem innom. Illetve innom nincs mire. A költők
isznak. De rossz tételmondat ez. Weöres,
Pilinszky, Petri. Mondj valakit, aki költő és nem
iszik. És férfi. És nem Petőfi. Az ivással
nő meg a lélek felülete. Írás és ivás, alig
két betű különbség, én ebben a különbségben
maradok. Van másfél betű reményem. De a feleségem
válással fenyegetne. Kibírhatatlan a részeg
nézés, amihez inni sem kell: a felmentett
jelenlét tükre. Az a foncsorhomály, amiben
eltünsz önmagad elől. Kihajolni a
szélből, írta Tandori, ami a szembenézéssel
rokon, de kiterjesztve. A részegség sosem
euklídeszi. Részeg vagy, kisfiam, feküdj szépen
le, ne rontsd az estét. Ne árassz dögszagot
ott, ahol nincs.