Harmincadik védőbeszéd
Kandi nem számít. Ráspolyával reszelgeti
a maradék időt. Éjszaka, mint a megkötözött
szél, ledől, nappal, mint a kioldott szél,
felkerekedne, de leteríti, hogy nem telhet
egy napja se kerekre. Csak múlik,
oly sok minden múlik rajta. De mi
múlhat azon, ami nincs? Azt álmodta
egyre, hogy a barátja elnyílt szájjal kéri,
hogy induljon valamerre. Aztán az állkapcsa
úgy volt szilánkosra verve, hogy az elnyílt
száj húsalagútja valami vegytani sötétbe
hívta. Ő nem megy, miért menne? Kandi
nem számít. Alhat egymagában. De azóta
is, mint a megkötözött szél, nagyokat
rúg a lába.
Harmincegyedik védőbeszéd
Fél, Kandi, fél, hogy földig hajtja
a nyakát. Ahogy húsklopfoló alatt a hús,
csirke gégéje a kés alatt, csupasz nyak-
szirtje, olyan ez a nyak. Alig van pihe
rajta, életsúly se sok. Inkább álom-inak
huzalozzák feszesre. Aki elfelejt
álmodni éjjel, rosszabb, mintha nem
élne. A párnán a nyak, hason fekve,
ki van téve plafonnak, égnek, sötétnek,
mikor mi borítja rá a fejre a
következő nap ígéretét. Fél, Kandi,
fél, hogy földig hajtja a nyakát,
és a föld ízével, nem kóstolta még,
azonnal betelne.
Harmincharmadik védőbeszéd
Ilyenkor, kiadós ebéd után, amikor
a jótékony emésztés a megváltás fényét
hazudja, illetve el lehet hinni, hogy
a megváltás ilyen, Kandi hallgat.
Kavarognak belében a szelek. Azt hiszi,
világot teremt odabenn nemere és főn –
milyen ízléstelen az emésztés, mennyi
világ teremtődik ízlés híján, Istenem.
Van-e ízlése neki, mármint Istennek, Kandi
nem tudta volna megmondani. Az arányokat
minden esetre inkább Kandi szokta
elrontani, nem Isten. Most is él, pedig
akár rohadhatna is a földben. Aránytalanul
sok benne az élet, ahhoz képest, hogy el
se kezdte. Lehet itt még valamit
elrontani? Kandi hallgat. Mint a sír,
a gyomra eltakar sarat, csontot,
szerelmet – emészthetetlen bánatok nem
kínozzák Kandi lelkét. Istennel is
kiegyezik, ha nincs.