Huszonegyedik védőbeszéd
Kandi arra a szóra, hogy hatalom,
köhögni kezdett. Kapart a torkában a slájm
nélküli émely, izzadt tenyereket
szorongatott, míg arcizmai feszültek.
A nyájmosoly mint a sós kötél
csípte száját. Elbűvölően tudott
hazudni a Kandi, érzelmeket mímelt,
fontoskodott, nevetett a viccen, rosszon,
jón egyaránt. Végszavakat ismételgetett,
mintha az egyetértéstől ekholáliája lenne,
befejezte mások mondatát. Beivódott
a bőrébe, mint a parfüm, a hízelgés
és a megvetés szaga. Ha nem mozdult,
akkor is helyezkedett. Maga lépett, de
másokra várt. És dokumentált, csomagolt
keményen – kimutatott és levédett mindent.
Minősítetten volt hülye. Észre se vette,
hogy már nem ember. Írtózott a nagy
szavaktól. Használni nincs mire.
Huszonkettedik védőbeszéd
Kész vagyok. Rohanok. Megyek. Várom a
kutyát, hogy ugasson ki a helyemről,
csóválja helyettem a farkát. Bokrokat
szaglásszon, vizeljen mások vizeletére,
bassza körbe a Vérmezőt. Enyém a tér,
nincs térémelyem – hányingerem a tértől
mögém kerül. Micsoda megkönnyebbülés.
Rohanok. Megyek. Anyám is mondta, „nyugodj
le, kisfiam.” Nyugszom én. Megyek. Póráztalan
az aluljárókat bebarangolom. Találok
szagokat. Pokrócot, hajléktalan
koszcsíkot a flaszteron. Sörnyomot. Kész
vagyok. Rohanok. Felejtsetek el hányni.
Felejtsetek el hányni. Megyek. Tietek
vagyok.