VÉDŐBESZÉDEK A NYÁRI ALFÖLDBEN

Huszonegyedik védőbeszéd


Kandi arra a szóra, hogy hatalom,

köhögni kezdett. Kapart a torkában a slájm

nélküli émely, izzadt tenyereket

szorongatott, míg arcizmai feszültek.

A nyájmosoly mint a sós kötél

csípte száját. Elbűvölően tudott

hazudni a Kandi, érzelmeket mímelt,

fontoskodott, nevetett a viccen, rosszon,

jón egyaránt. Végszavakat ismételgetett,

mintha az egyetértéstől ekholáliája lenne,

befejezte mások mondatát.  Beivódott

a bőrébe, mint a parfüm, a hízelgés

és a megvetés szaga. Ha nem mozdult,

akkor is helyezkedett. Maga lépett, de

másokra várt. És dokumentált, csomagolt

keményen – kimutatott és levédett mindent.

Minősítetten volt hülye. Észre se vette,

hogy már nem ember. Írtózott a nagy

szavaktól. Használni nincs mire.


Huszonkettedik védőbeszéd


Kész vagyok. Rohanok. Megyek. Várom a

kutyát, hogy ugasson ki a helyemről,

csóválja helyettem a farkát. Bokrokat

szaglásszon, vizeljen mások vizeletére,

bassza körbe a Vérmezőt. Enyém a tér,

nincs térémelyem – hányingerem a tértől

mögém kerül. Micsoda megkönnyebbülés.

Rohanok. Megyek. Anyám is mondta, „nyugodj

le, kisfiam.” Nyugszom én. Megyek. Póráztalan

az aluljárókat bebarangolom. Találok

szagokat. Pokrócot, hajléktalan

koszcsíkot a flaszteron. Sörnyomot. Kész

vagyok. Rohanok. Felejtsetek el hányni.

Felejtsetek el hányni. Megyek. Tietek

vagyok.

Kategória: AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS, VÉDŐBESZÉDEK | A közvetlen link.