VÉDŐBESZÉDEK AZ OKTÓBERI MOZGÓ VILÁGBAN

Harminchatodik védőbeszéd


Kandira a terror árnyéka vetült, de csak

álmában. Olajozottan zajlott a világ-

politika. Lezárták a szorosokat. Kandi

szorosát nem zárta le senki. Nem rekedt

alatta a szék. „Székfoglalója közben,

képzeljék, berekedt alatta a szék” –

azért nyikorog ma minden tanácskozáson.

A rekedt székek: ennyi a diplomácia!

A világ tele van rekedt székkel, uraim,

de már nem sokáig. Kandi félt, hogy

nem lesz mit ennie. Meg a villanyhoz is

úgy hozzászokott – inkább ült volna

villamosszékbe, mint hogy leírja

magát az arckönyvéből. Kandi

arckönyvében olvasta önmagát, meg ami

a világból maradt. S ha a világ

diplomáciából megbukott?  Akkor

bukik az arc.


Negyvenhatodik védőbeszéd


Kandit magára csukta olykor

a térvesztés örvénye, tükörre lépő

kutyát Vonnegutnál, csak épp ráléptek,

és ő volt a tükör. Megijedt tőle az

idő, hogy nincs mese, az övé ennyi.


Bal fülében is úgy zizegett a

vér, mint az intenzíven a műszerhang

folytonossága, ez a halálhang

jelentette, hogy él. Lásson neki?

Élje, ha egyszer halála? Jusson

másnak is ebből a zizegésből? Csak

nem tudta, miféle fertőzést ad át, ha

egyszer épp életet – van akinek a sír

alatt se megy le a láza – Kandit lázálmában

épp az kínozta, hogy nem mehet le,

ha meggyógyul, életre-halálra? nem

mehet le más torkán, más lelkén.

ha megméri, földhöz vágja, nem mehet

le a láza.


Kategória: FRISS KÖZLÉS, VÉDŐBESZÉDEK | A közvetlen link.