Harminchatodik védőbeszéd
Kandira a terror árnyéka vetült, de csak
álmában. Olajozottan zajlott a világ-
politika. Lezárták a szorosokat. Kandi
szorosát nem zárta le senki. Nem rekedt
alatta a szék. „Székfoglalója közben,
képzeljék, berekedt alatta a szék” –
azért nyikorog ma minden tanácskozáson.
A rekedt székek: ennyi a diplomácia!
A világ tele van rekedt székkel, uraim,
de már nem sokáig. Kandi félt, hogy
nem lesz mit ennie. Meg a villanyhoz is
úgy hozzászokott – inkább ült volna
villamosszékbe, mint hogy leírja
magát az arckönyvéből. Kandi
arckönyvében olvasta önmagát, meg ami
a világból maradt. S ha a világ
diplomáciából megbukott? Akkor
bukik az arc.
Negyvenhatodik védőbeszéd
Kandit magára csukta olykor
a térvesztés örvénye, tükörre lépő
kutyát Vonnegutnál, csak épp ráléptek,
és ő volt a tükör. Megijedt tőle az
idő, hogy nincs mese, az övé ennyi.
Bal fülében is úgy zizegett a
vér, mint az intenzíven a műszerhang
folytonossága, ez a halálhang
jelentette, hogy él. Lásson neki?
Élje, ha egyszer halála? Jusson
másnak is ebből a zizegésből? Csak
nem tudta, miféle fertőzést ad át, ha
egyszer épp életet – van akinek a sír
alatt se megy le a láza – Kandit lázálmában
épp az kínozta, hogy nem mehet le,
ha meggyógyul, életre-halálra? nem
mehet le más torkán, más lelkén.
ha megméri, földhöz vágja, nem mehet
le a láza.