Hatvanharmadik védőbeszéd
Japánul szólt rám, ahogy a liftből
kiszálltam. (Nem tudok japánul a
miheztartás végett.) Azt mondta, „zsidókhoz
máshogy nem beszélek”. De miért japánul?
És nem vagyok zsidó. Hogy az őt nem
érdekli. Gondoltam, őrült. Jobb lesz
menni el. És ez az egész engem se érdekel.
De hogy nézzem a kinyúlt szvetterét,
ha én nézem, nekem nyúlik. Olyan
szeme volt, mint aki nem azzal lát, de
hogy azzal mit csinál, azt nem
tudom. Erre az emeletre jött? Vagy megy
tovább a lifttel? És miért beszélt, ha
most ennyit hallgat? Hozzám se ért,
mégis nekimentem a falnak. Kaparásztam
a kulcs után. „Magából hány volt, akit
kikapartak? Aki ember lehetett volna,
ember?” „Én férfi vagyok.” „Az mindegy.”
Hatvannegyedik védőbeszéd
Kandi eufóriája, mint a sarokig
kitárt, napfényes szobába vezető
ajtó, leng a huzatban. Akárcsak
szakálla. Az öröm nemcsak üres kémia, hisz
látszik, van konzisztenciája. A jó öreg
szterotonin boldogságképekbe villan –
aki akarja, csóválja csak a farkát
utána. Az előcsóválás se kisebb öröm,
Kandinak szakmája. Heti hétszer előcsóvál,
figyelik, ahogy örömtől reszket a szája.
A lelkesedés szénsavas buborék, ritkán
böfög tőle más, mint aki lenyelte, de
mint az ásítás másik arcra ragad át,
alkalmanként közös a reflux – ami
jó, együtt nyelni könnyebb. És üdvözítő
a gondolat, ahogy egyetlen tálból vesz egyszerre
annyi kéz, szerteszét fröcsög mindenfelé
az üdv. Kár hogy az angyaloknak
nincs szalvétája. Az üdvöt
feltakarítani se utolsó.