VÉDŐBESZÉDEK A KALLIGRAMBAN 2013/2

Hatvanötödik védőbeszéd

 

Készakarva nem értettem meg, amit

hozzám beszélt, tikkelt, mintha ezzel

igazíthatna valamit az idegrendszeremen –

el akarta hinni, hogy két ember között

van megértés, és hogy azok mi vagyunk.

Istenem. Még ha ő vagy én istenek

lennénk, és egyikünk imádkozna (nem

biztos hogy nem isten) – rendkívül

idegesít egy arc összpontosítása: ami

nincs szétesve, számomra mintha nem

is lenne. Nincs realitása. A bőrén

a pórusok lüktetése szinte mitesszerért

kiáltott. Egy testnek párolgása van.

Ki és be. És ezt én figyeljem? Nem akarom.

És nem kényszerít, hogy guggolva szültek

gödörbe. Szegény Beckettnek nincs igaza,

nem a szokás szentesít, nem csap át semmi

unalomba, szenvedésbe – csak amíg pottyanok

a sírba úgy nézek körbe, hogy ha más

visszanéz, azt nehogy már nekem köszönje.

 

Hatvanhatodik védőbeszéd

 

Nincs ki a négy. Kerekem? Gyerekem?

Évszak? Fejezzük be úgy, ahogy

sose tudjuk. Sose tudom befejezni –

mintha a pszichológusomnak

mondanám. Többször elmentem egy lánnyal,

és meg se csókoltam. Micsoda perverz mondat.

Elmentél? Nem úgy, te marha. Hát hogy?

Lófráltam vele, ahogy a szél cibál

egy mondatot jobbra-balra. Ne folytasd.

 

 

Nincs ki a négy évszak. Sose telik ki az év

szerelemre. Egy gyerekre kilenc hónapot

kell várni. Nyárősztél. Nyárősztél. Mit

csináltam? Akárhova tünt el az

életemből, tavaszt menthet, ha még

szerelem.

Kategória: AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS, VÉDŐBESZÉDEK | A közvetlen link.