Lépcsőre nem. Mélyen voltunk már.
Emlékszem szódásszifonokra. Egy fiú
kiabált. Furcsa öntött mécses
a kisasztalon. Sokan főztek.
Olyan volt, mint egy rossz nyaralás.
Talán a szájammal volt bajom.
Kontyos öregasszonyok vászonruhában, pedig
hideg volt. Te hallottál már olyat,
hogy az ajka, az ajka fázik
valakinek, csak az ajka?
Lépcsőre nem. Emlékszem a savanyú szagra.
Kiabált egy fiú, hogy megint
kell neki. Rászóltak. Hallgatott.
Sokan főztek. Egy lány azt mondta:
„idáig nem hallatszik semmi sem”.
Furcsa virágillat volt a hajában,
de nem engedte, hogy megöntözzem, pedig
kannák is voltak, körös-körül.
Kontyos öregasszonyok ráncait
számoltam helyette. Megnyugtatott,
hogy mindig hideg volt.
Lépcsőre nem. A szódásszifonokat
ritkán használták, inkább férfiak.
Nekem volt egy titkos virágom:
a koszorú. De illata nem volt,
csak egy lány hajának. Idáig nem,
idáig nem hallatszik semmi sem.
Te hallottál már olyat, hogy
nincs mellettem senki sem?
Lila volt az ajkam, csak ennyit mondtak.
Az ajkam.
Lépcsőre nem. Mélyen voltunk.
Hamvában égett a mécses.
Nem emlékszem az éjszakákra.
Nem emlékszem a nappalokra.
Égett a mécses.