VACSORA

Olyankor kanál volt, fémízű. hideg.
Mondták, „csak nyugodtan”. Kaptam pirosat.
Savanyú volt a széle, közel volt a számhoz.
Mindig kivették. Aztán a kezemben volt,
és nedves volt a kezemben. A számban
kanál volt. az nem volt savanyú, csak a piros.
„Úgy”, mondták, „finom”. És foga volt, aki
mondta. És féltem, mert foga volt.
Aztán, akinek foga volt, azt mondta, „beteg”,
és dühös volt, aki azt mondta, „meddig”,
dagadt nyaka volt, és azt mondta, „meddig kell”,
és a kanál már nem volt a számban.
Aztán a fejemen volt a keze, akinek foga volt,
és dühösek voltak a kontyosok. És én
kiabáltam, mert mondták, hogy kiabáltam.
És mosolygott, akinek foga volt,
és jött a keksz, a kanál már nem jött.
Fényes volt az ajka, akitől pisilni kell,
és most nem ringatott, de nem kiabáltam,
mert nem mondták. A számban volt a keksz
meg a piros, és a savanyút kiszedték, és a
kekszet is kiszedték. Aztán a keksz
visszajött a számba, de már meleg volt,
és ragadt. És messze volt még,
mikor már nem volt a számban.