Azt hittem, messze van.
Régóta mondtad, hogy úszni kéne,
eltűntél a bokrok között. Eltűnt
a fejed, csak a kalap karimája
látszott. Megsárgult, talán a nyártól.
Tudtam, hogy öregszünk. Átgázoltam
a ragadós bokrokon, elértem
a partot és téged. De úgy úsztunk,
hogy nem láttalak, és semmi sodrás.
Azt hitem, hogy vizes szemöldökkel
jó kedved lesz, és nekem is,
de te sajnáltad a parton hagyni
a lábnyomunkat, mert szélcsend volt, és majdnem
biztos, hogy még napnyugtakor is
ott marad. Így hát csöndben úsztunk.
Minden tempóval közelebb jutunk.
A tenyerem alatt zöldet láttál,
azt mondtad, „ott másmilyen a víz”.
Még mindig nem láttalak, pedig tudtam,
hogy vizes a hajad, és kalapod se volt már.
A hangod repülőhang, nyári motorcsónak,
és egyáltalán nem hangzott érdekesnek,
ahogy azt mondtad, „érdekes ott zöld
a víz, zöld a kezed alatt”.
Fülemben fájt, ahogy mondtad,
„már csak ott van zöld a tenyered alatt”.
Toltam előre, minden tempóval közelebb, közelebb.