Óceáni frontok
Nincs partja, fövenye, áramlatai szerint
él csak, kettős örvény rajza hideg-meleg,
nyomában halrajok, lesüllyedt hajótest
fémpántja lebeg, iszapfenék aljában
mészrengeteg, kiütközik a só a csonton,
törésvonal, kőzetlemez, préselt óceáni
frontok, így szeretlek, kipattant kristály
a szádon, szó vagy ígéret, vagy csak a só,
a mész, szárazföldi kérgek vágya a
földrengéshatáron, lábak, földrészek,
törzsek, kezek találkozása vízár alatt,
ahogy folyó törik sóágyba, delta, tölcsér
torkolatodban árkok, emlékek, követ olvasztó
tüzek. Óceánodért felelős vagyok,
megtartlak sóágyon, nyelved sóban pattogó hal,
hullámom vedd vissza, ágyad, apályod, holdütemű
igyekezeted, akaratlan rengésed, árkod
add vissza hullámod, óceánomért
felelsz, ha szeretsz.
Szemem szemeddel
Közeli és nehezen érthető
az Isten, amit mond, fülemhez
túl közel hajolva mondja, mikor
szemem szemeddel összeér, „menj odébb”,
mondod, „hogy nézhesselek”. Nem lehet
elég szorosra préselt az üdv, ha
híre eljut hozzám, amit Isten
küld, nem küldi vissza józan
értelem. Józanul és megrészegülten közeli
és nehezen érthető az Isten, legyen
vigasság, ahogy sötétség soha,
legyen vigasság, és lássam, hogy
az jó. Én akkor is látom nagy,
lelkem beterjesztő, horgonyt vetni
hívó szemed, ha szemhéjam
hozzászorul, ne szoruljunk soha
egymásra, csak úgy, ahogy
Isten látja saját
szemét.