Fönt laktunk még. Már nekem is
volt hátizsákom. Virágot szedtünk
az úton. A lejtőn nyakba vittek.
Orromhoz dörgöltem a virágot.
„Jó a háton az elemózsiám, hasznos,
ha megérkezünk”, furcsa, nagyfogú
asszonynak mondtam, megsimogatott.
A lejtőn nyakba vittek. Fönt kiszedték
a kullancsot, a szálkát.
Fájt a bőröm alatt.
Fönt laktunk még. A merőleges
napban semmi szél. „Látod,
ez a szélcsend”, mondták a férfiak,
pedig nem volt csend. Fölfelé láttam,
mert nyakba vittek. Jöttek
a legyek. „Ez a nyári erdő”,
mondták a férfiak. Aznap léggyel
álmodtam. Megnyugtattak, hogy
többször van hideg.
Fönt zizegett, amikor ettünk.
Nem értettem, mért megyünk lefelé,
ha egyszer fölfelé jöttünk. „Ez a kirándulás”.
„A lábad elé”, mondták a férfiak.
Emlékszem, onnan karba vittek. A kezemben
nem hervadt a virág. Emlékszem, nevettek,
ittak is, földszaga lett a virágnak.