ÚJ VERSEK A NOVEMBERI JELENKORBAN

Álom-galopp
Álom-galopp, mintha wurlitzer
hangjára indulnánk, enyhe bécsi
émely kíséri, zsírfényű ló nyakába
kapaszkodom, úgy száll néhány szál
vattacukor, mintha a lósörény foszlánya
lenne. Apám fogja a nyakam,
a pecsétgyűrű, róla szállt rám örökbe,
fénylik ujján, vésett fekete onix,
mögötte nagyapám, felcsap a timsó
illata arcán, ő meg apám nyakát nem
ereszti el, ki tudja, ki van mögötte,
rémlik valami sóderillat, poros állomásé,
hová megyünk? apám nem szól semmit,
én tartom a zsírfényű lovat, márvány ló
inkább, most már, körhintaló, kifényesedett
a sok fogástól, előttem egy kövér gyerek
ülhetett rajta, hová megyünk? hallatszik
valami katonabanda, egy
cigány is int, hunyorog, „maguk jó
emberek”, ételcsík ragyog az arcán,
„menjenek, mindig előre, sose körbe,
csak menjenek.”
Szárny csap szét
„Szárny csap szét testeden”. Ezzel a mondattal
vigasztaltak, hosszan, nem tudom, kik, velem
élő asszonyok talán, mintha másnak
nem, de ennek lehetne örülni, és láttam
a bőrömön, mint valami gyulladást, a lapockák
fölé ért a legyezőszerű tollsáv viszkető és
vörös nyoma, a széle égetett leginkább,
karcolt, örök életre szóló tetoválás
fantomképe, és legbelül, a mellem
legalján redőzött ég boltja tolult ki,
felhőfutás, záporfakasztás nyáremléke
feszített szét, mintha levegőt pumpálna
belém, egy táguló égakna, ki
akartam belőle törni, aztán visszatérni,
de csak sodródott, szállt, emlékeit
kondenzcsíkként hagyta maga után, ami
belőlem útrakelt.