A Budapest januári számában jelent meg ez a téli szöveg. Vészkorszak-vers, egyszer meg kellett írnom. Tartoztam ezzel.
Kifehéredett
A Duna fölött az ég kifehéredik, mint
verebek szárnya haláluk előtt. A remény
jéghideg hókotró, a kásás-fagyott
hóoszlopok, a tujázó pestiek
lármája, hosszú nercbundák, fényes bogár-
hátú autók és stráfkocsik között felkotor
a zsúfolt pesti háborús nyüzsgés békefoltjaiból
valami engesztelhetetlen érdes ízt. A nyilas
szeme nyájas volt, mint a levendula,
kérlelhetetlenségében volt ízlés, egyet ütött
csak a lapockák közé, kérte, kövessük, hiszen
az ügy halasztahatatlan. Az együttműködés
és az összetartozás között alig van különbség.
A Duna fölött az ég kifehéredett, mint a túl
exponált kép vagy a lélek vakulobbanása.
Levettem a cipőm, mintha mecsetbe lépnék, a fűzők
felől ecetszag csapott meg, lányaim, feleségem
nem láttam, csak egy jégtábla éléről visszavillanó
fényszilánk értette meg velem, hogy miért
nem szomjazom.