Látványtalan vagy. Mintha visszaszórna
a fény – s középen, sugarába metszve
(ahol nem hunyhatod le egy szemed se,
ahol úgy nyit ki az éj, mintha volna
vagy lett volna még, ami zakatolna)
látni lehetne, zakatolna benne,
hogy látványtalan: új és új terekbe
szóródna szét, bántó gondolatokra.
Csak a gyász tudja, hogy mi a fehér.
Szemedbe nézel, nem a tükrön át,
szembe szem, egy az egybe; mert magát
felejti a szem, ha szemet talált,
s már a felejtésről annak beszél…
Nem lát, de néz. Nem néz, de mint a szél –