A SZÍNÉSZNŐ

Szemén a festék, mint fán
a kéreg, villámlás után, ahogy
körbeérné a törzset,
mert a látás része lett a súly,
a lapos évek, két szezon között
a hasíték, amin kinéz, nem a lélek,
csak a másik testének tükre,
visszavakít.
Nyolc gyűrű négy ujjára
jut, bilincs, hogy ne érinthessen
könnyedén, ha ajtón belép,
leül, elsimít egy ráncot terítőn,
felhullámzik benne a tér
a bútorok közül, felbuggyan
a torkán, mint alvadt vér, ha
eltömül, egy-egy kifáradt szerep.
Erősödő lépések a végszavak, emlékezete
csikorog, nincs gyerek, csak salak,
felszór néhány estét, járjanak rajta –
ha levegőt vesz, látja, kifújhatja,
tüdejére a lelke ráragad, mint a lakk.