OSZTJÁK ASSZONY

Mosdani indult. A faggyúszag
a hótól felizzott, gőzölgő
bőre a szőrmék alól is más
bőrre éhezett, az ég mintha a földből
szikrázna, állathúgynyom sárgája,
tükörnap, rálépett, talpával
vétkezett. Az emberétől meleget
sose várt, dohánybarna kezén
kesztyűt formált a bőr, simogatása
perzselt, de enni nem adott –
metélte az időt, amit mellette tölt el,
ahogy leöli az állatot, kikészíti késsel,
felszerszámoz, nyári sátrat épít, mintha
lovat adott volna mellé az élet,
sarat szolgálni, mint majd amivé lesz,
betapasztani, ami adatott.
Mosdani indult. Lúdbőröző nyakán
jégcsík a piszok. Le kellene mosni
minden éjjelt, nedvet, ami ráfagyott.
Ahova néz, a fabódék előtt
a sok tisztulni vágyó arc felidézhetetlen,
bőrüket tovább hasítja a reggel,
szemük, mint a perje, széltől szaggatott.