MÁRIA

A lábfejére légy szállt. Végig a seb
mellett araszolt, almaalakú nagyujjkörme
tetején dörzsölte első két kezét, mint
aki az imádságból csúfot űz. A fulladás
után a test a görcsből pattogva enged,
a befagyott légszomjra rianás az eltelt
idő. Meddig nézzük ezt? A katonák
a röhögésből fölnéznek, fejfájásuk
domborzatát kémlelik, boruló eget
a jós, a szó mégis bennem születik meg,
fiam, mert nekem nincs szükségem lelki
ismeretre, értem te semmit nem vettél
magadra, maradok végképp szeplőtelen, egyedül.
Csak én, hazafelé a saru alá beszökik a por,
vörösre dörzsöli a talpam, csak én
gondolok mindig magamra, most se rád,
még az ecetíz is összeér a számban más
fűszerekkel, mert a gyász, a romlás
elkerül, félnek tőlem, mint dögtől az élő,
Holdtól a tenger, úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.