VÁROSOK HULLANAK

Mint a kopott fríz, szemöldököd
fogságba tartja, ami ránéz.
Sosem nézünk egymásra. Úgy
beszélünk, ahogy nappal meg éj
veti a tükör foncsorára fényét –
jobb hallgatni itt. A harag
ár-apálya megdolgozta szemed
körül az árkokat, a hullámverést
tehetetlenül hagyod, még el is
nyugtat az ütemes ringatózás,
ha épp nem haragból lenne nyugalmad
is. Korán kelsz? Dühöd csak
addig ér, ameddig nyugalmad.
Hozz majd valamit. Ömlik az arcodról
a púder, mint a vakolat, ahogy
forogsz a párnán, városok hullanak
így, ahogy egyik pillanatra
a másik pillanat.