ÉDES OLTÁR

A felhők Isten és ember között, a felhők

eltakarják, amit az ember tudhat

Istenről, amit az Isten nem akar

tudni az emberről. Mindig felhővel

képzellek el, ott lebeg arcod előtt, mögüle

az isten se képzelhet szebb jövőt

magának, amikor az arcod kitisztul. De előbb

még gomolyog, akár forró víz fölött

a gőz hidegben, körbefolyja a szemgödrödet.

Hajad mint a fehér vaj, hozzáérni csúszik

a szenvedély és a rémület. Megrémülök,

mennyit tudhat rólam egy felhő

mögötti arc, mikor ölellek,

mintha a sírban is vatta várna rám.

***

Reggelre kivettem a mézet.

Aranysárga horpadás egy hason. Az üveg

áttetsző, a mézen át a szobám

egy ikon. Egyetlen mézcsöpp édesebb:

a csók előtti kivárásban nincs annyi

égető cukor. A mézpergető módszeresen

szabadul az édes folyótól. Ennyi a szánalom.

Kit siratok? Ha folyik a méz, kenem kezemre,

kenyérre, kőre.  Egy mézcsepp után

mindig jön egy másik. Súlyosabban ragadok,

mint a  magzatok.

***

Agnoszkáltam egy halottat. Ismerős,

mondtam ismeretlenül. Ebben a

szemben ikrás fájdalom – elalvás előtti

fejfájás süríti így a homlok mögé a

megbánást, hogy valaki meg akart halni,

és csak elaludt. Agnoszkáltam egy halottat,

a lábak kék-bordás oszlopok. Az orr hegyes,

mintha lehetne használni másra, illatokra,

mondjuk, nemcsak meghalásra. A csípő

körül a felkövesedő levegő készen áll

a kriptára. Illata édes. Agnoszkáltam,

ismerős. A halottakban sokkal könnyebb

bárkit felismerni.

(Pannonhalmi Szemle, 2010.1.)