TENGERI TRIPTICHON

A fövenyen a talp és a lábujj

öt korongja öblöket

mintáz, bugyborékol a sós víz,

mintha lélegezne a homok. A kagylóhéj

meszes háta, mint a bőrbetegség.

Egyszer azt álmodtam, szezámmagos

a tenyerem. Foggal szántottam a belsején

végig, mint a zsemle domború

felszínén, pergett a szezámmag, helyére új

nőtt, fájdalmas piros gyulladás-magok.

Ezen a parton, csak jussak a fövenyen végig,

ezen a parton megnyugodhatok. A tenger-

víz áthabzik a lábfejen, fehér

szorongás csipkerajza. Tüdőn tapad

meg így az alga, rejtett kövek alján vizes

moha. A lélegzetemtől elalszom én,

és odajutok, csak nincs hova.

***

A csókban a só íze a jó. Mikor megadja

magát egy száj vagy egy nyílás, a húspart

elválaszt attól, ahol vagy. Tenger és földrész,

karok és lábak találkozása, közbül fövenycsík

habja, mindig a válasz az, ami kitárulkozik.

Jobb kérdésekkel magadra maradni,

csupa válasz között botrány a magány.

Végigmentem egy tengerparton. Csupa

csók vett körül, és sehol egy ember.

***

A konzervdobozt valaki gondosan

konzervnyitóval körbevágta. A

hullámos rajzú penge, mint a pödrött

falevél, hátralapult a doboz

síkjától messze. A dobozt a vizes

homok több mint feléig töltötte be.

Sirályürülék és só hintette körbe. A táj

terítve volt. A doboz meglapult, a fél-

homályban is lehetett látni, mezítláb

sem volt veszélyes, mindenki

kikerülte. A tágranyílt, agresszív

doboz mégis az a szem volt, ami

várja, hogy visszavegye a tenger.

Rászolgált a látásra.

Rászolgált a lassú vakulásra.

(Kalligram, 2010. február)