EMBERISTEN-OLTÁR

A teknősbékaszemű nő nagyobb,

mint amilyen nagy egy nő lehet.

Folyton rád vár. Utcasarkon,

metrófeljáróban, egy vizes lépcsőház

gangra vezető ajtaja mellett. Sosem

karol beléd, de várja, hogy belé-

hatolj. Nem kenyere az irgalom.

Nincs a nyomodban, de mindenhova

követ. Gyomorfájdító tud lenni,

mikor nem szól. Elvárja, hogy legyél

gyorsabb, mint ő – amit nem lehet nem

teljesíteni. Összevissza beszél arról,

hogy bárhogy is képzeli, nem ő az Isten.

***

Gondolj valamire, ami nem sötét,

nem világos. Kezdd sötétíteni, de

csak addig, amíg még nem sötét, nem

világos. Abban a pillanatban, ahogy

további sötétítéssel már sötétebb

lenne, mint amilyen világos, kezdd

világosítani. Világosítsd, de csak

addig, amíg még nem világos, nem is

sötét. Rögtön, ahogy további világosítással

világosabb lenne, mint amilyen

sötét, állj le. Megint

sötétítsd. Közben imádd, hogy

mekkora spektrumon nem tudsz

dönteni, hogy világos vagy sötét. Aztán

gyűlöld, mekkora spektrumon nem

dönthetsz róla, sötét vagy világos.

Így teremtett az ember Istent.

Így teremtett az Isten embert.

***

A sivatag közepén, oázisoktól

több napi járóföldre homokká

lettek az érzelmek. Aki ott

szomorú, az kakaóvajszínben

szétpereg. Aki vidám, az

okkersárga porból esik szét. A

szerelmesnek szeme fehérjén

kiütköznek kvarc homokmintázatok.

Aki dühvel fordul a szélnek,

abban örvény lesz a szárazság,

belülről bontja le bőrét a homok.

Aki ott fél, abban megszámlálhatatlan

a félelemnek a szeme. Istenkísértés

embernek lenni ott.

(Új Forrás, 2010. február)