A TÓ

Mintha csontból lett volna a víz,

gerincíve, bordája, lapockája hullámok

sodorvonalából állt össze testté.

Ebben én nem tudok úszni, mondtam.

Senki nem küldött, nem csalogatott.

A nap élessége, égre tetovált korong,

valami mélyebb vakságból sugárzott.

Nem kell megmerülni, nyugodt a felszín –

A tó, mint a túl hamar kiderült titok

unalmas lett és egyszerű. Tudtam,

hogy édes íze lesz, mégis a számban

sókristály kezdett pattogni, mint a robbanócukor.

Na hány fejed van? Kérdezte valaki.

Na hány? Csak egy. Akkor egyedül ugorj.

Mintha csontból lett volna a víz – rajta

fejesem árnyéka, röntgenképen a törés.