FÜGGŐ OLTÁR

Az idő sarokpontjai lassan vesznek el.

Előbb csak fél óra naponta, a napívből

egy-egy mozdulatsor kidomborodik.

Használ, kényszerít, mintha csak egyetlen

dallam kiszólna minden más dallam

közül. Akarat, elszánás lebénítva, mintha

a bélműködés görcse, renyhedése volna,

hogy nem lehet akarni, amit akarni kell.

Nézz rá egy petyhüdt arcra, a Styx levével

átitatott szövetek holdas sugárzása

nem vakít, elkenődik bennük a fény.

Az ürességnek is van tekintete, csak nem

hasonlít senkire. Vagy mindig másra

hasonlít, és aztán arra se. Aztán

a kényszercselekvés szóródik, kiterjed, elrákosítja

az időt. Ezek alattomos, lassú áttételek.

***

A borosüveg sokféleképpen

ürül. A zöld külső fényszínezéktől a bent

őrzött folyadék seszínű, sokszor már-már

szilárd. Az ürülés sebessége

változik: az elkortyolódás kiszolgáltatottá

teszi az üveget, kihámlik belőle a

tartalom, elalgásodik a belső

üvegfelület. A görcsös, rángásokkal

kortyolt, kapkodó fogyásban az üveg

kiszélesedik, agresszív és vastag. Nyaka,

mint akinek túl sokszor nem volt igaza,

felboltosul a veszteségben. Az egykortyra

kiszívott üveg keserű, örömtelen fénye

felizzik az öncsalás renyhületében –

nem minden halál vereség, győzelem.

***

Csuromvizes szék, szakadt vörös

huzattal, fecskendők, öngyújtó, háztartási

szemét, szaloncukorpapír, használt

óvszer, pocsolya felszínén úszó

injekciós tű: narkógettók belövőhelye,

örökre áldalak. Csodaszép, mikor a

szemétből felgőzölög a felhő,

amiben utazni sem kell, csak benne vagy.

Minden életlom kiürítve, fémes

kötésben kering ember és kutya, ürülék,

szappanos pocsolya. Összetartoznak, ahogy még

soha. Senki nem olyan ostoba,

hogy egy életből többet elviseljen.

(Alföld, 2010. június)

(Első Közlés – Lukács Sándor –  2010. június 26.)